Skatulyában - Tóték dobozolnak a Weöres Sándor Színházban (kritika)

A Krobot-féle Örkény-darab lineáris hatásmechanizmust követ, ami groteszk egypercesnek még elment volna, két órásnak már kevésbé. A Weöres Sándor Színházban bemutatott Tóték a klasszikusnak mondott, maníros színházi élményt adja. Kicsit nevettet, kicsit megdöbbent és hazaenged. Ennyi.

Ivo Krobot másodszor rendez Szombathelyen. Tavaly Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok című művét állította ugyancsak a Márkus Emília-terem színpadára. Most Örkény Istvánon és a Tótékon volt a sor.

Örkény István műve a 60-as, 70-es években valószínűleg pikírtebb színfoltja volt az akkori irodalomnak, mint most. Jelen korunk az Örkény által követett struktúrát - a groteszk ábrázolásmódot - valamelyest felnagyítja és megsokszorozza. Hatásában így más, mint korábban.

A mű utat mutat egy olyan világba, ahol az irrealitás valóságosabb, mint Tóték viselkedése az Őrnagy úrral szemben. Mindemellett a tragikomédia összes alaptételét magán hordozza, teljes is, részletes is.

A közlés minimuma és a jelentés maximuma között azonban mégsem taglóz le. Az sem hökkent meg, hogy az árnyékszéken ülve ízletesebb a kolbász és a pálinka. Ha akkor a „hülyéknek állt a világ”, akkor jelenkorunkban még tiszteleg is nekik. Ez nem újdonság.

A környezet segít a képzeletnek: három szabályos részre szabott tér, centrumban a napi trónoló- helyiséggel. Minden illeszkedik mindenhez, akár egy rendesen összeillesztett doboznál, tiszta és steril. Nincs túlkombinálva. A színt fekete-fehér videobetétek keltik életre néhány pillanat erejéig, egyszer kevés, máskor sok, de valahogy sosem odaillő.

A túlzás a szerepekbe importálódik, fogyatékos megfelelési vággyal és erős gesztikulációval. Igazi karakterek, amibe néhol könnyű belefeledkezni. Sarkalatos és pontos jellemábrázolást mutatnak a színészek az abszurdfókuszú történetben. Tóték vendégszeretetének kifacsart mutációjával válik élővé a lelki gyötrődésük.

Tóték fia, Gyula az orosz fronton harcol, az ő előremeneteléért, kényelméért és biztonságáért a család beáldozza az egóját, és kiszolgálja a pihenni érkező Őrnagyot. Se ásítás, se nyújtózkodás nem fér bele, csak a csend és a dobozolás. A dobozolás köré épül a darab, vagyis annak a sematikus koreográfiájával nyitnak egy belső kört magukban. A monton munka, monokróm embert csinál az amúgy sem színes jellemekből. Majd az értelmetlenségig túlhajszolt tempó és a feszültség reakciója hozza magával a beprogramozott robbanást.

A szerepválasztás remek. Bajomi Nagy György a könyvből kiugró Tót, aki nem hajlandó mindennapos szokásait félretenni mások kedvéért. Németh Judit Mariskája kedves és aggódó, aki próbálja a család megmaradt és széthullóban lévő darabkáit összefogni. Alakítás szempontjából kitűnő Szabó Tibor, az Őrnagy, kinek mindene a margóvágó (ezzel az eszközzel vágják be a kartont) és persze a dobozolás. Csonka Szilvi Ágikája játékos és befolyásolható. Színészileg egytől egyig magával ragadó mindenki.

A színdarab nem lép ki a saját skatulyájából, nem vesz el a történetből, de nem is tesz hozzá. Kellemes, de nem emelkedett.  Ivo Krobot befejezi az általa elkezdett kört, nem hagy elvarratlan szálat (még úgy is, hogy az egész történet nem fért bele), precíz. Túl precíz, Örkényhez legalábbis.

Értékelés: 7/10

Fotó: Czika László