Lélekmorzsák az asztalon – A szelíd teremtés a Weöres Sándor Színházban (kritika)

Nem tagadom, nagyon vártam már ezt az Ivo Krobot rendezte Dosztojevszkij-darabot.

Még helyezkedem a székben mikor egyszer csak ketten bejönnek a színre. Hatásosan középre, majd megkerülik a hosszú asztalt, tesznek-vesznek, szól a zene, aztán elkezdődik.

Nem kell olyan különös figyelemmel szemlélnem ezeket az apró, finomra csiszolt mozdulatokat. Természetesnek tűnnek a névtelen szereplők is: a férfi és a nő.

Tetszik. Hatásosak az erős fehér fények, égetnek, főleg a nagyon sötét háttér kontrasztjaként. A velem szemben ülőknek csak a sziluettjét látom, de érzem, hogy mindenki fesztülten figyel. Nem a megerőltető komolysággal, hanem az elmélyítővel. A Márkus-teremben amúgy is intim a környezet. Igazán közösségi darab ez, még a magánnyal is a főszerepben.

A fények és a tér dualitását a férfi-nő páros szakítja véglegesen ketté.

Kettejükről szól a darab, a magukban és az egymásban élésükről. Egy hétköznapi zálogházasról, aki bár tudja, hogy munkája nem megbecsülendő, becsületére legyen mondva, mindent megvásárol egy rászoruló fiatal nőtől. A hölgy a címből ismert szelíd teremtés, ki az „aranyszívűek” vakságával élt.

Szóval van ez az orosz férfi, vagyis az „odúlakó”, akinek belső monológjából látom az ön- és világértelmezését. Eleinte csak beszél és vizsgálja magát egyedül, a megszokott magányában. Áltagos dolgokat elemez: korpolitikát, időjárást, társadalmi helyzetet.

„Mihelyst az ember igazolni akarja magát, mentegetőzni kezd, máris nehéz helyzetbe került” - hallom tőle, és igaza van.

Aztán cselekszik, bekúszik a képbe a tett, és vele együtt változik a felállás. Feleségül kéri a sanyarú sorsú nőt. Szigorú feltételeket szab a házasságnak, mégis igyekszik mindent megadni neki. Elsőre tökéletesnek tűnik minden.

Itt nyer több értelmet a darab legmarkánsabb szimbóluma: a hosszú asztal. Egyik végén a nővel, másikon a férfival. Messze egymástól, ki-ki a saját térfelén. Ez az asztal lesz a jelképe a házasságnak, a tudatnak, az önmagukhoz való viszonynak. Keresve sem találhatott volna beszédesebb díszletet a rendező. Masszív és kemény, de ahogy az elme, úgy ez is megbontható.

A minimális díszletet a sarokban elhelyezett fémkalitka egészíti ki. Ebben aggat horgolt díszeket a nő, amiket (idő)fonallal köt össze. Beleakad, majd kibogozza magát. Kifejező képekkel dolgozik Krobot.

Izgalmas színház az ilyen: halkan szól és utána hangosan cseng bennem tovább.

Köszönhető ez annak is, hogy sokat épített a rendező a mozgásra. A test csatornává válik a megértéshez. Egyértelmű és bámulatos kulcsot ad a kezembe – és a többi nézőjébe -: a test gesztusnyelvét. Új viszonyrendszerbe illeszt, ami ünnepélyességet és misztikusságot ad a darabnak.

Szabó Tibor és Csonka Szilvia őszinte és szívbemarkoló játéka szépen illeszkedik a darabhoz. Csonka Szilvia kitűnően teljesít, talán az eddigi legtudatosabb alakítása. Végre nem kislány, hanem valós nő. Elveszett és akaratos egyszemélyben, aki fehér csipkeruhában, a melléhez szorított szentképpel talál megoldást a szabadságra: öngyilkossággal.

Szabó Tibor nem tud rosszul játszani. Erős és megtört egyszerre. Ő a szerelmes férfi, akit többször legyőzött egy törékeny nő.

Nívós rendezés. Látszik rajta a sok munka. Pontosak a mondatok, pontosan érkezik a jelentés is hozzám. Univerzális kérdéseket feszeget, amikre kortalan válaszokkal szolgál. Ezt nevezem én színháznak.

A kétségbeejtő kilátástalanságra végül a nézőnek kell megoldást találni, már ha létezik olyan.

Az előadás hossza: 80 perc

Értékelés: 9/10