Világos, ez sötétben jó! : Black Comedy a Weöres Sándor Színházban (színházkritika)

Humorral int búcsút nyárra a Weöres Sándor Színház. Az emeleten Portugáliába készülnek életet változtatni a szereplők, lent a sötétben tapogatózva teszik ugyanezt. Az előbbivel szemben Mohácsi János Black Comedy-je még áramszünettel is utat mutat a színházhoz, ha vakok vagyunk a kultúrára, ha csak gyufára lenne szükségünk.

Egyszer csak elsötétül minden, csak a beszéd hallatszik - értem ezt a mellettem ülök suttogására is. Ilyenkor valahogy mindenki azt gondolja, ha nem látszik, nem tűnik fel senkinek, hogy beszél.

Aztán akklimatizálódom, megértem: mi a világos, mi a sötét, mi a félhomály, mert semmi nem az, ami elsőre látszik, persze ha látszódik valami. Működik ez a Mohácsi-kódnyelv a véletlennel, a megoldással vagy a kinyújtott karral tapogatózó valósággal egyetemben. Az Amadeus és az Equus szerzőjének, Peter Shaffernek a műve ez, ami a Weöres Sándor Színházban Ikaroszként szárnyal a nap felé, csak nyissuk ki a szemünket, és ne hagyjuk, hogy elégjen!

A szereplőgárda telitalálat: Bajomi Nagy György Brindsely Millerként az elejétől a végéig lopja a figyelmet, mellette Csonka Szilvia Carol Melkettje is szenzációs. Magasan viszi a prímet Miss Furnivalként Kiss Mari, főleg miután megértette, hogy az alkohol jobb, mint a limonádé. Jordán Tamás alias Melkett ezredes a lányát óvó apaként katonás rendet tart a színpadon, Harold Gorringe-ként vele szépen harmonizál, olykor testileg is, a csíkos alsónadrágban feszítő Mertz Tibor. Szabó Győző ist stimmt Schuppanzig szerepében, Nagy Cili Keáéban pedig nádzson jóu! A megoldást, na meg a pénzt, Trokán Péter Bambergerje teszi hozzá a darabhoz.

A Black Comedy nem adja az ember szájába a nagy bölcsességeket, nem tanít példákon keresztül, nem hat zsigerien, nem fáraszt, és nem teszi hűvösre az agyat. Helyette felfed, nevettet és hagy.

Engedi, hogy sötétben vagy világosban mi legyünk saját magunk érzéki csalódásai. Hogy a fényben játszott szerepek a fénytelenség hatására hatástalanítsák önmagukat. A kiszámíthatatlanságától paradox módon valóságos a darab. Közben olyan nyers viccágyon tenyészik a történet, amitől még a bibliai sötét is angol humorra lel. Gördülékenyen lök egyik helyzetből a másikba anélkül, hogy egy percre is leülne. Mindez egy felvonásban, de nem tűnik fel az a majd két óra.

A lehengerlő díszlettel briliánsan idézi a művészvilágot, belecsempészi az érzékenységet, érzékiséget áramszünettel vagy anélkül. Mert ez lesz a kulcs, a sötétben egyszerűen elkendőzhető részletek a minimális vagy totál fény hatására máris problémákat szülnek. Majd jöhet a kegyes vagy kegyetlen hazugságok tárháza verbális és gesztusnyelvi szinten egyaránt.

Már alapból stresszhelyzet, hogy a szobrászművész éppen a kedvese katonatiszt édesapját és egy dúsgazdag műgyűjtőt vár egyszerre egy este. A helyzetet csak rontja, hogy közben áramkimaradás van és befut a szomszéd, meg a lakótárs, a volt barátnő, a szerelő és végül a két lábon járó pénzeszsák. Bár végig a privát megvilágosodást keresik a szereplők, a sötétben könnyebben bújnak maguk mögé. Ahogy mi mindannyian.

Így néhány soros és párhuzamos kapcsolás után végül Schuppanzig mondá: legyen világosság! És az lőn! Azzal karöltve pedig a sötétség.

Értékelés: 8/10