Varázsfuvola Szombathelyen: Egy kisváros nagyoperája

 

Az opera már csak olyan, ahova az emberek egy része csak azért jár, hogy operába járjon. De ennyivel nem lehet elintézni ezt a különös műfajt, amelynek jellegzetessége: ha az áldozatot leszúrják, az nem meghal, hanem dalolni kezd. De ami még furcsább: senki nem tudja, mikor fertőződik meg az opera betegségével.

 

E sorok írója például napra, sőt órára pontosan meg tudja mondani, hogy mikor lett vége négy évtizedes opera-absztinenciájának, s lett – maga számára is teljesen váratlanul – a műfaj elkötelezett híve.

 

 

2007-ben, a maribori UNICEF-gálán a város operatársulata is előrukkolt egy kis blokkal, amely látványosnak cseppet sem volt mondható, viszont zeneileg zárójelbe tett minden előző és utána következő fellépőt.

 

Azóta kissé béna, tájékozatlan, de rendszeres látogatója vagyok a megyei könyvtár komolyzenei részlegének, egymás után viszem haza az operalemezeket, és kicsit úgy érzem magam, mint az az ember, aki negyvenéves korában tanult meg írni: szégyelli a macskakaparást, amit sikerül papírra vetnie, de kicsit büszke is rá.

 

 

Míg a 110 ezres Maribornak saját operatársulata van, Szombathely esetében, tekintve azt, amit tekinteni kell, ez elképzelhetetlen és talán nem is fontos jelenleg.

 

 

Az utóbbi időben megjelentek az operák a Bartók Terem, illetve a Szombathelyi Szimfonikus zenekar repertoárjában, de az opera már csak olyan, hogy igazából csak a nagy, kosztümös-díszletes előadások keretében teljesedik ki.

 

Ilyen például a Varázsfuvola is, amelyet 1999-ig több-kevesebb rendszerességgel előadtak az Iseum falai között, és amelyet most feltámasztottak tetszhalott állapotából.

 

Ne gondolja senki, hogy egyszerű és sima ügy ez a „kelj fel és járj!” próbálkozás. Nemcsak azért, mert épp akkor kell rá a pénzt előkeríteni, amikor a legkevesebb van, és azt a keveset is nagyon nehéz elosztani, beosztani, hanem azért is, mert a kiesett 12 év alatt sok minden változott.

 

A humán értelmiség alól kicsúszott a talaj, sokan napi megélhetési gondokkal küszködnek, a város kulturális élete egyszerre lett szegényebb (megritkult programok) és gazdagabb (színház). És hát felnőtt egy generáció, amelynek a szombathelyi Varázsfuvola már keveset mond, így nem is nagyon hiányzik neki, és az idősebb generáció számára is megkopott valamennyire múlt varázsa. Szóval szinte előről kell kezdeni az építkezést. Az alapok talán maradhatnak, de a főfalakból már új kell.

 

 

Így érthető, hogy péntek este – miután elállt a délutáni zápor - kíváncsisággal vegyes izgalommal indulunk a közelmúltban újjáépült Iseumba.

 

 

Nemcsak az új Iseum, de a nézőtér is impozáns. A 1200 embert befogadó széksor, ha úgy tetszik, illik az opera méretéhez, és az sem mellékes, hogy nem egyszerű, összetákolt alkalmatosság. Komolya műanyag székek, ahol még a lábnak is van helye. A bejáratnál egy gusztusos emléklapot kapunk:

 

 

Lassan de biztosan fullra megtelik a nézőtér, bemutató lévén nehéz megmondani, hogy mennyi a tiszteletjegy, mennyi a kedvezményes jegy, és mennyien vannak azok, akik tényleg a zsebükbe nyúltak, merthogy a jegyek nem voltak olcsók. Igaz, még mindig töredékei a nyugat-európai jegyáraknak.

 

Természetesen szinte mindenki itt van, akiről úgy gondoljuk, hogy itt kell lennie. Politikusok mindkét oldalról, intézményvezetők, egyéb közéleti személyiségek, valaki a középső VIP-sorokban, van, aki a perifériákon.

 

Előttünk egy osztrák baráti társaság ül, és mögülünk is német hang hallatszik. Láthatóan meg vannak elégedve a törénésekkel.

 

 

A darab előtt Puskás Tivadar polgármester és Mérei Tamás zenekar-igazgató, az előadás főszervezője szól röviden a közönséghez. Mérei megvalósult álomként beszél az estéről, Puskás az újjáépült Iseum jelentőségére helyezi a hangsúlyt, nem felejtve megemlíteni létrejöttében az előző kormányzat pozitív szerepét sem.

 

 

Operát hallgatni otthon is lehet, egy jó minőségű lejátszó és hangulat kérdése a dolog, de az élő előadás más. Nemcsak az élőzene, de a látvány miatt is. A világ nagy társulatai azon versengenek, ki tud grandiózusabb és extrémebb díszleteket színpadra állítani. Nos, a szombathelyi Varázsfuvola látványa nem túl grandiózus, nem is extrém, de kétségkívül egyedi. Egyediségét a helyszín, azon belül az Iseum adja. (Ha úgy tetszik, másfél milliárd forintos a háttér.) Az épületet különböző fényeffektusokkal és egy kis léghajóval van megbolondítva, és mindezt kiegészítik a szereplők – szerintünk nagyon telibe talált - jelmezei.

 

 

Nagy segítség, hogy baloldalon egy digitális szövegtáblán magyarul és valós időben olvashatjuk a dalok és a prózai részek szövegét.

 

És ha már lúd, legyen kövér: péntek este a lemenő nap különös fényekkel festi meg az Iseum feletti eget, az előadás alatt pedig Kőszeg felől villámok is fel-feltűnnek a láthatár peremén.

 

 

A szakmai kritikákat majd megírják azok, akik értenek hozzá.

 

Az előadás előtt mindenesetre elolvastam a történetet, meglehetősen bonyolultnak tűnt, a helyszínen meg lekötött a zene.

 

 

Otthon, immár éjszaka vettem elő a Matthew Boyden Az opera kézikönyve című vaskos művét, próbálva utólag értelmezni a látottakat. Nos, ne lepődjünk meg, ha nem áll össze a sztori. Boyden „bizarr”-nak nevezi a szövegkönyvet, melyet Emanuel Schikaneder jegyez. Hogy pontosan mit és hogyan kell érteni a történetben, arról máig találgatások folynak, mindenesetre Mozart és Schikaneder ugyanannak a szabadkőműves-páholynak voltak tagjai, így Varázsfuvola jelképrendszerének gyökereit gyaníthatóan arrafelé kell keresni.

 

 

A helyszínen persze nem nagyon keresünk gyökereket, csak élvezzünk, amit kapunk. Nekem – mint opera-félanalfabétának – leginkább Miklósa Erika (Éj Királynője) és Csereklyei Andrea (Pamina) dalai alatt borsózott a kezemen a bőr, és feltétlenül meg kell említni a közönségkedvenc Kálmán Pétert (Papageno), aki hangja mellett színészi kvatitásokban is bővelkedve domborította ki a darabbal levő nem kevés humort.

 

 

A nézőnek azt tanácsoljuk, hogy pulóvert vagy pokrócot vigyen magával, mert a nap leszállta után meglehetősen hideg van a lelátókon.

 

 

A rendezőknek azt tanácsoljuk, hogy nézzék meg, elég hangos-e mindenhol az előadás. Lehet, csak a mi fülünk ment taccsra a rockkoncertek százaitól, de – különösen az első felvonásban – el tudtuk volna viselni, ha jóval magasabbra van csavarva a hangerő gomb.

 

Be kellene állítani még egy nő wc-konténert, a szönetben ugyanis vagy 20 méteres sor kanyargott az alkalmatosság előtt. 

 

 

A szombathelyi Varázsfuvola – és Mérei Tamés - nagy érdeme, hogy túllépi a kisvárosi kereteket, képes elhitetni velünk, hogy ahol élünk, ez nem periféria. Miközben Mozart örökzöld, egyetemesen szférikus dalait hallgatjuk, elhisszük, hogy lehetnénk bárhol, Graztól Glasgowig.

 

 És ami a legszebb az egészben, az emberek vevők minderre. Amikor a társulat – kiegészülve Káel Csaba rendezővel, Nagy Viktória díszlettervezővel és Rodrigo de Carvalho karmesterrel - meghajol, a szombathelyi közönség vagy 5-10 percig tapsol, éljenzik.

 

Így lettünk egy kicsivel jobbak péntek este.