Műélvezetünket fokozta, hogy egy zizegőmelegítős magyar apuka teli torokból azt magyarázta rokonainak, hogy ilyent ő is tudna. Képek.
Műélvezetünket fokozta, hogy egy zizegőmelegítős magyar apuka teli torokból azt magyarázta rokonainak, hogy ilyent ő is tudna. Képek.
A bécsi MUMOK-ban a műélvezetünket fokozta, hogy egy zizegőmelegítős magyar apuka teli torokból azt magyarázta rokonainak és a népes számú múzeumlátogatóknak, hogy ilyent ő is tudna. Ettől az apróságtól függetlenül a kiállítás elsőrangú.
Előjáték 1985-ből
Első említésre méltó találkozásom a hiperrealizmussal valamikor 1985 tájékán volt, mikor is Szombathelyre érkeztem és nekiláttam a várost felfedezni. A képtár egyik emeleti helyiségének a túlsó végén egy nagyméretű kép függött, melyen egy nő egy szocreál környezetű panellakás kiskonyhájában eszik, mindezt egy fiatal férfi nézi. Csirkeragu – ez volt a címe. A műnek most néztem utána, és meg is találtam a Szombathelyi Képtár egyik borzalmas honlapján. Ezek szerint Nyári István festette 1981-ben. Az alkotás egyszerre volt meghökkentő és érthetetlen. Minek olyant festeni, ami egy felnagyított fotó?
Mindezek mellett a kép – valami rejtélyes hatásmechanizmussal – azon művek közé tartozott, melyek beégtek az agyamba.
Bécs, negyedévszázaddal később
Hideg van, a sűrű felhők miatt már szürkül is kissé Bécsben, amikor délután a MUMOK-hoz érünk. A futurisztikus, se ajtaja, se ablaka szürke kockaépület melletti lépcsőn két francia srác szólít le minket.
Azt mondják, van két jegyük a hiperrealista kiállításra, 9 euró darabjuk a pénztárnál, de ők odaadják ötért is. Biztosítjuk őket, hogy ez tényleg csábító ajánlat, de nekünk már megvannak a sajtójegyek. Egy darabig még viccelődünk, aztán elválunk. Látszik szemükön a csalódás.
De lehet, a két srácnak később mégis összejött az üzlet, és sikerült vevőt találniuk az akciós múzeumi belépőkre. És esetleg olyanok vették meg, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi ez az egész, csak annyi, hogy fél áron biztos megéri.
A kiállításon ugyanis később felbukkan egy magyar család, apa, anya, gyerek, sógor és sógornő. Apesz megy elöl a zizegős melegítőben és teli torokból magyaráz a többieknek: a hangja betölti a MUMOK egész emeletét. Mondandójának a lényege, hogy ilyent ő is tudna. A meztelen nőknél hosszabban időz, fiúkollégiumi szintű pajkos megjegyzéseket fűz hozzájuk, férfiasságból példát mutatva a 12-13 éves fiának.
A látogatók diszkréten nem figyelnek oda a szokatlan műélvezetre, de szerencsére nem is értik, mit mond a férfi. Néha kimondottan előny, hogy kevesen értik a nyelvünket.
Igaz, az is lehet, a művészetpártoló látogatók azt hiszik, ez valami hiperrealista performance. Tematikájában beleférne a kiállítás anyagába.
A hiperrealizmus
A hiperrealizmus – és az ezzel nagyjából megegyező tartalmú fotórealizmus - valamikor az 1960-as évek második felében született, lényege, hogy még a valóságosabbnál is valóságosabban mutatja meg világunkat. A képek úgy néznek ki, mintha a fényképek felnagyított változatai volnának, és ez annyiban nem véletlen, hogy sokszor valóban fotókat használnak a művek alapjául.
A témák is teljesen hátköznapiak: utcaképek, nyaraló családok, portrék, elővárosi kertek vagy éppen csirkeraguevés.
Ha úgy tetszik, a nézők végre megkapják, amit akartak. Az avantgarde óta folyamatosan az volt a nagyközönség baja, hogy a képzőművészek nem a valóságot festik. Nos, a hiperrealistákat ilyen vádak nem érhetik.
Hogy a nézők mégsem tudnak maradéktalanul örülni a valóság visszatérésének, és nem rohannak nagy tömegben ilyen képeket vásárolni a nappali falára a horvát tengerparton jutányos áron vásárolt tájkép mellé, annak oka, hogy érzik: valami nem stimmel ezekkel a festményekkel. Nemcsak az, hogy témájuk nem túl emelkedett, de mintha olyan fura lenne az egész.
És persze fura is. Ezek a művek a valóság és a művészet roppant bonyolult viszonyát adják vissza, nemhogy leegyszerűsítve, de még tekernek is rajta néhány fordulatot, idézőjelbe téve még az idézőjelet is.
Így megy füstbe a realitás, így lesz sokrétű művészeti vagy társadalmi mondanivalója egy színes virágcsokornak (Jeff Koon) vagy egy kombija mellett gyermeket tartó családnak (Robert Bechtle).
A magyar apuka azt jól érezte, hogy ellenséges területre tévedt.
A MUMOK kiállítása
A MUMOK kiállítása – amely még kicsit, február 13-ig nyitva van – a stílus teljes keresztmetszetét adja.
Az irányzat 250 legfontosabb alkotása van itt, a MUMOK tömbjének mintegy 4 emeletét foglalva el, megtekintése még tempósan is 1,5 – 2 órát vesz igénybe.
A festmények mellett vannak itt installációk, szobrok, használati tárgyak, sőt egy külön helyiségben filmvetítés is megy.
A termekben olyan nevekkel találkozhatunk, mint Gerhard Richter, Domenico Gnoli, Jean Olivier Hucleux és Richard Hamilton vagy a pop-upból ismert Roy Lichtenstein, Andy Warhol vagy Tom Wesselmann.
A nagyszabású kiállításon végigsétálva hiányérzetünk egészen biztos, hogy nem lesz, ellenben egy idő után valahogy nyugtalanító az egész. Mint amikor közelről nézzünk arcunkat egy nagyítótükörben, és látszik annak minden hibája.
Nesze neked valóság.