Szomorú, rendhagyó Szent-Györgyi-ballagás Szombathelyen

 Pénteken délben szülők, volt tanítványok, és az iskola szomszédságában élő emberek gyülekeztek a Szent-Györgyi Albert Középiskola előtti téren. Az iskolán a nemzeti zászló mellett a fekete is lobog, csak reméljük, hogy a gyász színe nem szól másnak, mint az iskola bezárásának. Ami épp elég nagy probléma azok a diákoknak, akik másik iskolában folytatják a tanulmányaikat szeptembertől.

 

Egy szülő azt mondja mellettem, hogy nem igazán maradnak együtt az osztályok, annak ellenére, hogy ki lettek jelölve a középiskolák, amelyek átveszik őket. Az ő gyereke is máshol fog érettségizni, nem ott, ahol kéne az irányítás szerint, de mindegy is, hogy hol, ha nem azoknál, akik eddig tanították. És ez bizony szorongással jár, ami csöppet sem hiányzott az amúgy is stresszes utolsó évben.

 

 

Amíg beszélgetünk, lassan elindul a menet az osztályokból, ballagási nótákat énekelve jönnek a diákok a térre, amely máskor évnyitóknak adhatott helyet. Az első megszólaló Németh Sándorné, a diákönkormányzatot is segítő tanárnő, aki azt mondja, a legutolsó pillanatokig reménykedtek benne, hogy ez nem következik be, nem kell búcsúzni a Szent-Györgyitől.

 

 

Versek, dalok, könnyek, aztán az igazgató, Németh Sándor, aki azzal biztatja a fiatalokat, hogy kapott egy telefont az egyik olyan iskolától, amelyikbe osztályt irányítottak át, hogy szeretettel várják a szent-györgyiseket.

 

Az is megjegyzi, a döntés megszületett, de ezen túl kell lépni, és mindenkinek ott kell helytállni, ahová kerül. A tanév végéig viszont van még néhány nap, ebben az iskola pedagógusai a növendékekkel személyesen beszélnek arról, hogy más iskolában, milyen lehetőségeik lesznek.

 

 

Még néhány vers, még néhány nóta, aztán repülnek a lufik, mint az elszállt remények, a levegőbe. Könnyek a matrózblúzos, összekapaszkodott diáklányok szemében.

 

 

Ha a gépiparisok tüntetetéséről azt írtuk, hogy jeles, most az kell írjuk, a Szent-Györgyi Középiskola közösségének is, hogy búcsúzásból jeles. Mert ez búcsúzás volt. A veszteség feldolgozása, gyászmunka, akárhogy is kerülgetjük a szót, ami egy volt egészségügyi iskolában nem ismeretlen fogalom, és amiről az itt dolgozók tudják a legjobban, hogy nem könnyű. És le a kalappal az iskola közössége, főleg a tanári kara előtt, hogy ezt a veszteséget ezzel a mai rendhagyó ballagással talán segített feldolgozni a fiataloknak. (Túl azon, hogy maguknak, a pedagógusoknak is.) Akkor is, ha egy felnőtt tudja, annál sokkal-sokkal borzasztóbb dolgok is történhetnek, mint hogy egy fiatal iskolát, osztályt, közösséget kénytelen váltani. De szerencsére általában nem történnek ennél rosszabb dolgok, és ne is történjenek…

 

Ahogy a fiatalok énekelték: Rajta ifjak, útra fel…