Seszták Ágnes Egészpályás feltámadás című könyvét mutatták be Szombathelyen

A Polgári Egyesület Szombathelyért és a Berzsenyi Dániel Könyvtár szervezésében szombaton délután a Magyar Nemzet tavaly december 6-án elhunyt újságírója, Seszták Ágnes Egészpályás feltámadás című posztumusz gyűjteményes kötetét mutatta be Horváth Csaba egyesület elnök, valamint Kondor Katalin és Matúz Gábor újságíró.

Több volt, mint egy könyvbemutató – suhan át a tudósító fején a gondolat, ahogy lefelé lépked a Berzsenyi könyvtár lépcsőin. Ami persze nem meglepő, hiszen a jelenlévők véleménye szerint Seszták Ágnes is több – sokkal több - volt, mint egy újságíró.

Hogy ez mennyire igaz, arról mi sem árulkodik beszédesebben, mint hogy az Egészpályás feltámadás című kötet megszületett.

A cím egyébként Seszták egy bő tíz évvel ezelőtti írásának címe, amely Matúz Gábor szerint „talán ma már furcsa”, Kondor Katalin meg azt mondta, „telitalálat”.

A fentiekre is utalt bevezetőjében Nagy Éva könyvtárigazgató, aki arról beszélt, hogy az újságírás a pillanat műfaja, így jogosan merül fel a kérdés, vajon mi marad az utódokra egy-egy újságírói pályából? Mindenestre „annál szebb emléket nem lehet állítani valakinek”, mint hogy az egész életművét bemutató könyvet jelentetnek meg.

Matúz Gábor, Horváth Csaba és Kondor Katalin

Horváth Csaba, a Polgári Egyesület Szombathelyért elnöke mindezt azzal toldotta meg, hogy maga a szombathelyi rendezvény sem egy könyvbemutató a sok közül, ugyanis az Egészpályás feltámadást az olvasóközönség előtt eddig csak Budapesten mutatták be. De úgy gondolta, „Szombathelyen is szükség van rá”.

A majdnem kilencszáz oldalas könyv 46 év munkáiból szemezget: Seszták Ágnes 1968 és 2014 között született írásaiból ad ízelítőt, méghozzá riportokból, interjúkból, publicisztikákból.

A válogatás nem volt könnyű – mondta Matúz Gábor -, mivel az újságíró nem gyűjtögette az írásait, így azokat könyvtárakból vagy éppen antikváriumban beszerzett könyvekből másolták ki, a fénymásolt szövegeket pedig gyors- és gépírók segítségével vitték számítógépre.

A könyv ötlete nem akkor merült fel, amikor Seszták Ágnes beleegyezett a megvalósításba, hanem korábban, de az újságíró eleinte húzódozott, míg végül 2012 nyarán mondott igent Matúz kapacitálására.

Kondor Katalin arra hívta fel a figyelmet, hogy való igaz, nagyon ritka, egy teljes újságírói munkásságot felölelő kiadvány megjelenése. De szíve szerint minden újságírónak kiadna egy efféle kötetet, mert „akkor látszana, hogy mennyit változtak az illető erkölcsi nézetei”. Seszták Ágnes munkáin is látszik: semennyit. Ez nem megszokott sem az újságírók, sem mások esetében, és „nagyon tisztességes hozzáállás az élethez”.

Hogy ez a „nem megszokott” mit jelent, arról Kondor német kollégája, Udo Ulfkotte hamarosan magyar nyelven is megjelenő könyvét hozta fel példaként: eszerint Németországban, „az újkori demokrácia egyik hazájában” a titkosszolgálatok írták meg egyes újságírók egyes cikkeit, nekik csak alá kellett írniuk a nevüket. De a kötet szerint Amerikában, „a demokrácia legfőbb védelmezőjénél” is történt hasonló.

Kondor Katalin Seszták Ágneshez fűződő kapcsolatáról szólva elmondta, az újságírót nővére révén ismerte meg, vele járt egy középiskolai osztályba. „Már akkor is egy fazon volt, okos, markáns alakja az osztálynak” - emlékezett Kondor. A későbbi években ugyan nem voltak napi kapcsolatban, de havonta egyszer-kétszer mindig felhívta, „mert nem lehetett nem megdicsérni az írásait”. Mindenki úgy néz televíziót, úgy hallgat rádiót vagy úgy lapoz fel egy-egy újságot, hogy tudja, ki az a három-négy ember, akinek a műsorait feltétlenül megnézi, meghallgatja, az írásait mindenképpen elolvassa, mert jót kap. Minden nap elolvasom a Magyar Nemzetet, Ági írásait sosem hagytam ki - hallottuk.

Matúz Gábor a rendszerváltás éveiben ismerte meg az akkoriban a Képes 7-nél dolgozó Sesztákot. Műtőssegédként dolgozott, de közben írt különböző lapok számára, igaz, nem főállásban. Úgy gondolta, ha nem veszik fel egy szerkesztőségbe se, abbahagyja az írást. Megmutatta néhány cikkét Sesztáknak, aki azt javasolta a főszerkesztőnek, hogy alkalmazzák. Így is történt.

Horváth Csaba felkészült, bátor, okos újságíróként jellemezte Sesztákot, aki nem ismert tabutémát, nem volt kapható az opportunizmusra, sajátos humorral rendelkezett, a legtöbb kérdésben szemtelenül igaza volt, írásai élvezhetők voltak. Sokan úgy tartották, amiről ő nem írt, arról nem is volt érdemes írni.

Kondor Katalin ehhez hozzátette: az életben kemény (vagy annak látszó) Seszták érzelemdús újságíró volt.

Matúz Gábor azt elemte ki, hogy az újságíró tudatosan volt „magányos”, nem engedte közel magához mások véleményét, hogy azok ne befolyásolhassák a gondolkodását.

A budapesti könyvbemutatón Torkos Matild, a Magyar Nemzet munkatársa azt mondta, Seszták azt vallotta, az újságírói nyelv nem lehet szegényebb az irodalmi nyelvnél.

A kötetről szólva elhangzott még, hogy nem csak belelapozni érdemes. A védőborítót alaposabban szemügyre véve kiderül, a belső oldala meglepetést rejteget. Fiatalkori és családi fotók kaptak itt helyet, valamint három rövidke írás: Farkas Adrienn, a Magyar Nemzet munkatársának nekrológja, Schiffer András Facebook-bejegyzése, amelyet azt követően írt, hogy eljutott hozzá az újságíró halálhíre, és Orbán Viktor Seszták temetésére küldött levelének szövege.

Ezek közül Schiffer András mondatai – látszólag – kilógnak a sorból; az LMP társelnökének szövege egyébként a borító bal, Orbán Viktoré a jobb oldalra került.

A magyarázat: Schiffer András nagyanyja Szakasits Árpád lánya Szakasits Klára volt. Az újságíró nála találkozott először a fiatal Schifferrel. A két nő alapvetően mást gondolt a világról, időközben el is távolodtak egymástól, de amikor az LMP 2010-ben bekerült a parlamentbe, Seszták azt írta Schiffernek, hogy ha élne, büszke lenne rá a nagyanyja.

Még mindig a védőborító: a fotók között található egy olyan, amelyen Seszták Ágnes egy macskát szorít magához. A könyvbemutatón kiderült, Kondor Katalin és Nagy Éva könyvtárigazgató is rajong a macskákért. „Normális, érzelmekkel teli nő volt, persze, hogy szerette a macskákat” - mondta erre Kondor.

A kötet sikeréről szólva Matúz Gábor azt mondta, hogy a könyvet alig-alig lehet már beszerezni. Horváth Csaba például Szombathelyen mindössze hét darabot talált a város könyvesboltjaiban.

Seszták Ágnes pályafutását számos kitüntetéssel ismerték el, de a rangos díjakra „fütyült, mint minden normális ember”.

Horváth Csaba azon kérdésére, amely szerint jellemző-e manapság, hogy a tapasztalt újságírók Sesztákhoz hasonlóan segítik fiatalabb kollégáikat, Matúz Gábor azt felelte, hogy ahol a generációs láncolatot nem szakították meg, ott igen. De ehhez olyan fiatalokra is szükség van, akik nem sértésnek veszik, ha valaki jobbító szándékkal mond véleményt az írásaikról.

Kondor Katalin ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy a közmédia szerepe és felelőssége hatalmas. Nem csak abból a szempontból, hogy - Sesztákhoz hasonlóan - korábban évtizedekig szolgált mintaként a magyar nyelv ápolásában, szépségeinek megőrzésében. „Nem engedtek akárkit mikrofonhoz ülni” - idézte fel a kilencvenes évek második feléig tartó állapotokat az újságíró, aki bevallotta, a kereskedelmi rádiók és televíziók megalakulását lehetővé tevő 1996-os médiatörvény elfogadásakor naivan azt hitte, a közszolgálati médiában látott színvonal lesz a követendő. Ehelyett a nézettség növelésének érdekében ma már a közszolgálati adók igyekeznek a kereskedelmiek amúgy sem magas nívóját „elérni”, elképesztő a nyelvromlás és a műveltség hiánya.

A közmédia 2010 utáni átszervezése nyomán kialakult struktúrát katyvasznak minősítette, egyebek mellett azért, mert megszakította a generációs láncolatot.

Kondor felidézte: a közelmúltban egy gazdasági témájú előadásán valaki megkérdezte tőle, szerinte jelenleg mi Magyarország legnagyobb baja? Erre azt válaszolta, hogy úgy látja, 2010 óta sok ésszerű intézkedés született, de ezeket csapnivalóan kommunikálták, és arra is számos példát tudna mondani, hogy fontos pozíciókba nem a feladatokra alkalmas embereket ültették, hanem olyanokat, akik aztán elügyetlenkedték, vagy akár elszabotálták az egészet.