Szecessziós tobzódás és a sötét múlt Bécs peremén

Bécs 14. kerülete, egészen a város szélén. Turisták a környéken jobbára csak akkor járnak, ha a méltán híres heurigerek valamelyikébe kihozza őket este a busz. Innét már nem sokat kell menni aktuális úti célunk felé.

Ernst Fuchs-villa

A Hüttelbergstrasse 26 szám alatt található házat Otto Wagner, a híres szecessziós építész (1841–1918) magának és családjának építette 1888-ban, a kor szakása szerint, nyári lak funkciót szánva az épületnek. 1895-től már egész évben itt élt, majd, miután gyerekei kirepültek, és túl nagy lett számára a villa, 1911-ben eladta a varieté-tulajdonos Ben Tiebernek. Wagner megszerezte a szomszédos telket, ahol egy egyszerűbb, kisebb házat épített magának.

Évtizedekkel később a már szinte feledésbe ment épületet jelképes, egy schillinges vételárért kapta meg a várostól a festő-grafikus-építész Ernst Fuchs, hogy újítsa fel, őrizze meg az utókornak a szecesszió e ragyogó emlékét.

A villa ma már nem lakóház, bár sokáig itt volt Fuchs műterme is. Privátmúzeumként 1988-ban nyitotta meg kapuit az Ernst Fuchs-villa, akkor, amikor százéves volt. Fuchs, aki 1930-ban született Bécsben, ma Monte Carlóban él.

Ernst Fuchs alapítója és prominens tagja a fantasztikus realizmus bécsi iskolájának. Munkáiból itt található a világon fellelhető legnagyobb gyűjtemény. Világa áthatja az egész házat, a kifejezetten ide készített, nagyméretű képektől, figuráktól és objektektől az általa tervezett bútordarabokon és dekorációs anyagokon át a teraszon álló Eszter királynő bronz alakjáig.

Nyitva tartás: keddtől szombatig és ünnepnapokon 10-16 óráig, hétfőnként és vasárnaponként csak telefonos egyeztetés alapján (+43 1 9148575, +43/699/152 40 202). Felnőtt belépő: 11 euró, diák és nyugdíjas: 6 euró.

A villától nincs messze a szintén a bécsi erdő határában álló, sötét múltú intézmény, az

Otto-Wagner-Spital.

A „bécsi Lipótmező”, a hatalmas parkban található. Az eredetileg több mint 30 épületet számláló, ma is működő idegklinikát Baumgartner Höhe 1 címen találjuk. Az intézmény épületei szintén a kor vezető bécsi építésze, Otto Wagner tervei alapján készültek, és egy akkora parkban találhatók, mint az egész I. kerület. 

Szent Lipót-templom

A kórház területén magasodó dombot uraló impozáns templom 1904 és 1907 között épült, (szó szerint) ragyogó szecessziós stílusban.

A tervezéssel megbízott Wagnernek abszolút figyelembe kellett vennie, hogy a templom egy egészségügyi intézmény (akkoriban ott is egyszerűen bolondokházának nevezték) területén épül, ennek megfelelően hosszas beszélgetéseket folytatott az orvosokkal, milyen speciális elvárásoknak kell megfelelnie. A templomépület terveire így került az orvosi szoba, a vécék és a vészkijáratok. A bútoroknak nem lehetett éles sarkuk, a szenteltvíztartó medence helyett pedig Wagner lecsöpögő szenteltvizes megoldást talált ki, a fertőzések elkerülése érdekében.

Nem csak az ápoló személyzet, de a férfi és női ápoltak számára is elkülönített bejáratokat létesítettek, a korabeli, ideggyógyintézetekre vonatkozó előírásoknak megfelelően. Bár tervezték, anyagi okokból mégsem valósult meg sem a keresztút, sem a protestánsok és a zsidók számára tervezett altemplomok. 

A templomot Ferenc Ferdinánd nyitotta meg 1907. október 8-án. A Neue Freie Presse tudósított az eseményről, feltéve a kérdést, nem ironikus-e, hogy ez a nagyszabású építmény  épp az elmebetegek számára készült.

A templomot az ezredfordulón kezdték restaurálni, hat évig tartó munkát követően 2006-ban nyitották meg újra. Egyebek mellett a kupolát is újraaranyozták, 2 kiló aranyfüst felhasználásával. 2007-ben három új harang érkezett. A templomot szombatonként és vasárnaponként lehet belülről is megtekinteni.

Az épület legmarkánsabb ismertetőjele a bizánci motívumokra épülő arany kupola. Előtte a nyugati tornyon Szent Lipót, Alsó-Ausztria és Bécs védőszentje, a keletin Severin prédikátor ül. A hajdan csak nagy ünnepek alkalmával használt főbejárat felett négy angyal látható, Othmar Schimkowitz alkotásai. Egy viharban a jobbról a második angyal elveszítette a fejét, és a gondnok visszaforrasztotta. A felújításkor ez az angyal is visszanyerte eredeti formáját, a derék ember ugyanis felemelt fejű szobrot varázsolt belőle.

A kórházépületek

A megnyitás idejében az intézet a maga nemében a legmodernebbek közé tartozott Európában.  Az első világháború után a privát páciensek számára létesített nyugati részt bezárták, területén a pszichiátriai intézettől független tüdőszanatóriumot létesítettek.

A harmincas évek ide is meghozták a nácikat, erről lentebb részletesen.

A II. világháborút követően az egykori tüdőszanatórium helyén modern pulmonológiát alakítottak ki, létesítettek egy ortopédiai osztályt, de az intézmény nagy része megmaradt eredeti funkciójában, a mai napig pszichiátriai betegek kezelésére szolgál. Hátul, egy elkerített, őrzött részen kényszergyógykezelések zajlanak.

A kórháznak saját színházépülete is van, és található itt egy galéria is, az Otto Wagner Galéria, amelyet művészetterápiás célokkal hoztak létre.

A jelenlegi tervek szerint a templom kivételével 2020-ig az egész intézményt lebontják, lévén szó nagyon is értékes ingatlanról. (Ezen a környéken 10 000 euró/nm ingatlanárak vannak…) Ugyan van ellene tiltakozás, de sokan támogatják a dózerolást is – a múlt emlékei miatt.

Az V. pavilonban található

a Steinhof emlékhely.

Steinhof az intézmény régi neve. A náci uralom alatt itt működött az Ostmark egyik orvosi központja. Az állandó kiállítás ezt a korszakot mutatja be.

Az orvostudománynak a nemzetiszocializmus új feladatot adott: kiszűrni, eltávolítani az „alacsonyabb rendű” embereket. A fogyatékkal élőknek, pszichikai betegeknek, a társadalom peremén élőknek nem maradt hely. Sorsuk a kényszersterilizációtól a gyilkosságokig tartó átmenet során az üldöztetés, a bezárás és végül a megsemmisítés lett.

Az Anschluss után Steinhof vált a náci gyilkoló-medicina bécsi központjává. Működése legalább 7500 páciens életébe került. 1940-től ’45-ig létezett az intézmény területén az "Am Spiegelgrund" elnevezésű gyermekosztály, ahol körülbelül 800 beteg vagy fogyatékos gyereket és fiatalt gyilkoltak meg.

A náci rezsim „eutanáziának” (görögül „szép halál”) vagy „kegyes halálnak” nevezte az „életre nem érdemes” életek megsemmisítését, és a beteg gyerekekkel kezdték: 1939 őszétől „deformált és idióta gyermekeket” speciális „gyermekszakosztályokon” ölték meg. Nem sokkal ezután következett egy 1939 szeptember elsejére visszadátumozott hitleri felhatalmazás alapján az intézetben kezelt betegek elpusztítása. Az elhalálozások okát, körülményeit a halotti bizonyítványokban és a hozzátartozók, ill. hatóságok számára adott tájékoztatások során szisztematikusan meghamisították. 

A nácik számára alapvető okot szolgáltatott a tömeggyilkosságokra, hogy – háborús időkben különösen értékes – kórházi ágyakat spóroljanak meg. Kevesebb ápoló személyzetre legyen szükség, kevesebb élelmiszerre, gyógyszerre…

Az áldozatok között a kezdetektől fogva nagy számban találhatók zsidók. Ausztriában Steinhof töltötte be a gyűjtőintézet szerepét, ha zsidó pszichiátriai betegekről és szellemi fogyatékosokról volt szó. Steinhofból a T4 akció (a berlini eutanáziaközpont a Tiergartenstraße 4 szám alatt működött, az akció erről kapta a nevét: T4) keretén belül 1940-41-ben körülbelül 3200 ápoltat – köztük 400 zsidó pácienst – szállították át Hartheimbe, ahol a kastélyban eutanáziaintézetet működtettek. A T4 során csak ott, a hartheimi megsemmisítő központban tizennyolc ezren lelték halálukat. A T4 akció 1941 augusztusában történt hivatalos leállítása után Hartheim tovább működött, mint elgázosítóhely.

Bár a T4-et leállították, ennek ellenére az egyes intézetekben folytatták a megsemmisítést, tudatos éheztetéssel és a kezelések elhagyásával. Több mint 3500-an fertőzések következtében pusztultak el, vagy egyszerűen éhen haltak. A steinhofi túlélőket 1942 őszén a theresienstadti gettóba, illetve Minszkbe, a Malij Trosztenec megsemmisítő táborba deportálták, ahol vagy agyonlőtték őket, vagy a mobil gázkamrák vártak rájuk.

Volt olyan steinhofi orvos, aki tevékeny részese volt mindennek, és vidáman praktizált még évtizedekig. 2005-ben halt meg, anélkül, hogy felelősségre vonták volna.

Az emlékhelyen megdöbbentő tabló: a három éves Anna Hofer fotója a negyvenes évekből, és egy felvétel a kislány fejéről, formalinban… Odébb két – már üres – üveghenger, amelyekben meggyilkolt gyerekek preparátumait tárolták. „Tudományos célokra” tartósították őket, és egészen a nyolcvanas évekig használták is kutatásokhoz.

A háború után évtizedekig álltak ezek az üvegek a pincében. Több száz. Szó volt róla, hogy ezeket is kiállítják – ez hatalmas tiltakozást váltott ki, így eltekintettek tőle. A maradványok 2002-ben kerültek végső nyughelyükre a bécsi központi temetőben. További Spiegelgrund-preparátumokat és az eutanáziaprogram áldozatainak maradványait temettek el 2012 májusában Steinhofban. Emléküket az Otto Wagner Spital színházépülete előtt elhelyezett 772 fényoszlop őrzi.

fotók: Rózsa Melinda