„Nem megelégedni a középszerűvel” -Interjú Madaras Gergellyel

A Savaria Szimfonikus Zenekar vezető karmesterével beszélgettünk, aki legutóbb az Iseumi  Szabadtéri Játékok Traviátáján vezényelt Szombathelyen. 

A Savaria Szimfonikus Zenekar vezető karmesterével beszélgettünk, aki legutóbb az Iseumi  Szabadtéri Játékok Traviátáján vezényelt Szombathelyen.

Egykori tanáraidtól - legyen az magyar vagy osztrák - milyen tanácsot kaptál a pályád kezdetén?

Minden jó tanárom arra bátorított, hogy merjek kísérletezni, mindenre készüljek fel a lehető legjobban, ne mondjak nemet, és ne elégedjek meg a középszerűvel.

Fuvolista vagy, de az utóbbi időben leginkább karmesterként tevékenykedsz. Nem hiányzik, hogy visszaülj a zenekarba?

 A zenekari játék talán kevésbé hiányzik, viszont a kamarazenélés és a szólózás nagyon. Most kitölti minden időmet, illetve nagy örömöt ad számomra a vezénylés, az ezzel járó felkészülés és utazás, ezért fuvolistaként egyre kevesebb fellépést tudok vállalni. Ha lesz alkalmam az elkövetkezendő években, ezen mindenképp szeretnék változtatni, mert a hangszeres játék olyan közvetlen formája a zenélésnek, amit a vezénylés nem pótolhat.

Fotó: Czika László

Mit jelent neked a művészi szabadság?

A fegyelem, az előre tervezettség, a koncentráció és a kemény munka annyira szükséges a sikeres zenészi léthez, hogy néha könnyű elfelejteni, hogy a közönség nem erre kíváncsi. Számomra akkor a legnagyobb öröm a zenélés, amikor már olyan mértékben a magamévá teszem az adott művet, hogy tényleg kizárólag az előadás élvezeti értekére, érzelmi és szellemi tartalmára koncentrálhatok. Ehhez szükséges az is, hogy bensőséges és bizalmas legyen a zenekarral a kapcsolatom, és tudjunk ösztönszerűen reagálni egymás rezdüléseire, mint egy labdajátékban vagy párkapcsolatban. Amint a tudatosan felépített próbákon szerzett precizitás és fegyelem a koncerten elemelkedik egy még magasabb, kiszámíthatatlansága és megismételhetetlensége miatt vonzó, fokozott érzelmi feszültségektől izzó szintre, ahol már minden lehetséges, ott kezdődik számomra a művészi szabadság.

Világszerte felléptél már nagyzenekarokkal, mi a különbség egy magyar, egy európai és egy amerikai zenekar irányítása között?

Tény, hogy a különböző kultúrákban nagy az eltérés a zenekarok mentalitását illetően, és ezt nagyban befolyásolja az adott nemzet habitusa. A keleti és déli országokban (és ez alól Magyarország sem kivétel) nagy a hagyománya annak, hogy a zenekari zenészek a próbán hangot adnak a véleményüknek, ezért nem meglepő a zajosabb közhangulat, vagy ha úgy tetszik, lazább a fegyelem Szentpéterváron vagy Torinóban, mint egy skót vagy egy norvég zenekarnál. Más a próbarend, munkamódszer, vagy például a próbaidőszak hossza egy angol vagy amerikai zenekar esetén, mint azokban az országokban (pl. itthon, Franciaországban vagy Németországban), ahol a zenekarok fenntartása nem magánkézben van, hanem állami pénzből történik. Az angolok és amerikaiak sokkal kevesebb próbával, és jó esetben sokkal gyorsabban készülnek fel egy adott koncertre, mert a kevesebb, de intenzívebb próba nagy pénzspórolást jelent. De nehéz párhuzamot vonni egyes zenekarok között, vagy általánosítani, mert az adott kultúrán belül is minden együttes más és más.

Melyik volt a legmeghatározóbb koncerted eddig?

Rengeteg meghatározó élményem volt a színpadon, ezért nem tudok csak egyet kiválasztani. Kezdve a debütálásomtól a Musikvereinben, a Varázsfuvola vezénylésem London legnagyobb színházában, egészen a feleségemmel való régi közös fuvoladuó-fellépéseink izgalmas intimitásáig. Talán az egyik legkülönlegesebb koncertélményem nemrég itt, Szombathelyen volt, amikor a szimfonikusokkal Bartók Kékszakállúját adtuk elő a 30. Jubileumi Bartók Fesztivál nyitókoncertjén. Ahogy lecsengtek az utolsó hangok, hosszú ideig néma csend volt a zsinagógában, mielőtt kitört volna a taps. Ezekben a hosszú-hosszú másodpercekben lehetett igazan a mű mázsás súlyát és örökkévalóságát megérteni. Ritkán sikerül elérni, hogy a közönség (és a zenészek) így, egy emberként a hatása alá kerüljenek valami rendkívülinek.

Mit gondolsz a szombathelyi szimfonikusokról?

A Savaria Szimfonikus Zenekar hírneve természetesen eljutott hozzám már jóval azelőtt, hogy együtt dolgoztam velük. Hallottam a tehetségükről, a különösen széleskörű repertoárjukról, az életteli hozzáállásukról, a kortárs zenében való jártasságukról, az innovatív projektjeikről és a magas művészi szintű muzsikálásukról, amelyek az ország élvonalába emelik az együttest.

Milyenek voltak az első benyomások?

Nagyon ritka Magyarországon az a fajta kompromisszumok nélküli, őszintén lelkes zenélés, amely szerintem létfeltétele mind a színvonalas műhelymunkának, mind a felejthetetlen előadásoknak, és ami a szombathelyi együttes minden tagjából sugárzik.

Fotó: Budai István

Hogyan érintett, hogy téged neveztek ki vezető karmesternek?

 A tavalyi budapesti koncert után jött a kérdés Mérei Tamás, igazgató és a zenekar vezetősége részéről, hogy nincs-e kedvem összekötni a közeli jövőmet a szimfonikusokkal. Régóta szeretnék Magyarországon egy együttessel rendszeres, hosszú távú kapcsolatot felépíteni, és úgy éreztem, hogy Szombathelyen erre egy kihagyhatatlan alkalom nyílt. Még csak a közös munka kezdetén vagyunk, de úgy gondolom, hogy rengeteg lehetőség rejlik ebben a „házasságban”. Rögtön az első közös évünkben nagy fákba vágjuk a fejszénket: játsszuk többek között Mahler és Beethoven 5. Szimfóniáit és Donizetti Lammermoori Luciáját.

A legtöbb ember hadilábon áll a komolyzenével, mit tanácsolnál azoknak, akik nem jártak még komolyzenei koncerten?

Szerintem nem az a fontos, hogy komoly vagy nem komoly, hanem hogy jó zene vagy rossz zene, amit hallgatunk. Jó zene és jó zene közt nincs különbség: ennek mindig az a célja, hogy kikapcsolódást, lelki és szellemi feltöltődést nyújtson a hallgatóknak; olyan koncertélményben részesítse őket, ami nem mindennapi, emlékezetes, éppen ezért értékes. A jó koncertet mindenki másként éli meg, és ez így is van rendjén. Egy jó klasszikus hangverseny hasonló élményt nyújthat, mint egy élvezetes színházi előadás, egy izgalmas film, egy érdekes könyv vagy egy elgondolkoztató kiállítás. A zene pedig zene, mindegy, hogy milyen műfajú: ugyanúgy a fülünkkel fogadjuk be, mindenféle előképzettség nélkül. Számomra mindig nagy öröm, ha valaki az én koncertemmel kezdi a komolyzenei ismerkedést: biztosítom tehát a leendő, a komolyzenével esetleg „hadilábon álló” hallgatóinkat, hogy maradandó élményben lesz részük, ha eljönnek a Savaria Szimfonikus Zenekar hangversenyére.

Hallgatsz könnyűzenét? Milyen előadót, zenekart szeretsz - és miért?

Szeretem a jó könnyűzenét, a jazzt, a világzenét és a népzenét. Nagyon széles a spektruma annak, amit a szabadidőmben hallgatok, kezdve Michel Petrucciani jazz-zongoristával, át Balogh Kálmán Gypsy Cimbalom Bandjén vagy a Muzsikás Együttes régebbi lemezein, egészen a bossa nováig vagy a jó funky-ig. Gyakran hallgatom Woody Allen filmjeinek (pl. a Vicky Christina Barcelona) zenéjét is, a legutóbb pedig egy szuper cigány világzenei válogatás ment a kocsiban vezetés közben.

Fotó: Budai István

A feleséged, Győri Noémi is elismert zenész, hogy tudjátok összeegyeztetni a munkát a magánélettel?

 Nem könnyen, bár már tizennégy éve próbáljuk a megfelelő egyensúlyt megteremteni. Nagyon fontos, hogy a legjobban tudjuk támogatni egymást a másik karrierjében, de észrevegyük azokat a pillanatokat is, amikor a másiknak szüksége van a "civil" és személyes jelenlétünkre. Most, hogy szülők lettünk, ez a magánéleti figyelem egy következő szintre emelkedett, amit most fedezünk csak fel minden szépségével és nehézségével, amellett, hogy hihetetlenül nagy örömöt ad számunka a kis családunk új tagja. Logisztikailag az okoz kihívást, hogy karmesterként jóval előre, akár 2-3 évre megvan a beosztásom, Noéminak, mint fuvolaművésznek pedig a legfontosabb felkérések kb. fél-egy évre előre érkeznek, amikor nekem adott esetben már van elfoglaltságom. Ezért nehezen tudjuk megoldani, hogy egymás legfontosabb fellépésein mindig ott legyünk.

Mikor leszel látható újra Szombathelyen?

A szezonban az első, ha tetszik, "bemutatkozó" hangversenyem október 17-én lesz egy monumentális programmal: Mozart Don Giovanni nyitányát Richard Strauss Négy utolsó éneke (Letizia Scherrer énekesnő közreműködésével), majd Hősi Élet című, gigászi szimfonikus költeménye követi.