Rózsás János visszaemlékezései a Gulag-táborokról

Rózsás János, a jelenleg Nagykanizsán élő 84 éves író, akit sokan csak "magyar Szolzsenyicinként" ismernek, 10 évig raboskodott a Szovjetunióban felépített Gulag-táborokban. A sok szenvedést okozó fogva tartásról, kényszermunkáról és jogtiprásról annak kapcsán idézte fel emlékeit, hogy a magyar rabok hazatérésének 57. évfordulója alkalmából Budapesten, a Gulag-rabok emlékművénél megemlékezést tartott a Gulagon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány.

Rózsás úr, hogy kerültek az emberek a második világháború végén Szovjetunióba kényszermunkára?

A háború után a magyar és a szovjet pártvezetők, Rákosi Mátyás és Sztálin megállapodtak abban, hogy a hatályos nemzetközi egyezményekkel ellentétben a Szovjetunió nem enged haza mintegy 650 ezer magyar hadifoglyot, hanem határozatlan időre jóvátételi kényszermunkára fogja őket. Ennek következtében éveket töltöttek ott azok, akiknek sorsáról a fejük felett döntöttek. Az utolsó hadifogolycsoport 1951 decemberében jutott haza Magyarországra. A szovjetek egyébként hivatalosan "csak" 514 ezer magyar hadifoglyot szerepeltetnek statisztikáikban. Ennek az a magyarázata, hogy 136 ezren még azt sem érték meg, hogy felvegyék őket a hivatalos kimutatásokba, mert éhínségben, tífuszjárványban vagy az erős fagy miatt még azelőtt meghaltak. A másik "lehetőség", hogy az ember a Szovjetunióba kerüljön kényszermunkára, az volt, hogy "málenkij robotra" hurcolták el 1944 decembere és 1945 márciusa között. Ennek a zömét német nemzetiségű vagy német nevű magyarok tették ki, legalább 120 ezer fiatal nőt és férfit vittek így ki egyebek mellett a Don-medence kőszénbányáiba, ahonnan becslések szerint alig a felük tért vissza. A harmadik típus a szovjet törvények alapján elítélt politikai rabok - jómagam is az voltam - kategóriája, ide mintegy 100 ezer ember tartozott, ennek megfelelően deportálták őket a Szovjetunióba.

Hogyan zajlott le a Szovjetunióba, a Gulag-táborokba való kihurcolás?

Mint 1944-ben frontszolgálatra mozgósított levente, harci feladattal bevetett alakulattal kerültem szovjet fogságba, majd katonai törvényszék ítélete nyomán lettem kényszermunkatáborok rabja. A peres eljárás a front mögött zajlott le, futószalagon ítélkező bírák sablonos vádirata alapján, a magyar vádlottak által nem ismert orosz nyelven. Csaknem tíz évig tartó rabságom első két évét Ukrajnában Odessza börtönében, majd Nyikolajev és Herszon munkatáboraiban töltöttem. Aztán éveket raboskodtam az észak-uráli Szolikamszk őserdeiben, és az utolsó négy esztendőt Kazahsztánban éltem le, Karabas és Szpasszk után Ekibasztuz bányászvárosában, ahonnan végül szabadultam. Szolzsenyicinnel Ekibasztuzban ismerkedtem meg 1951-ben, abban a lágerben, ahol az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényének történései játszódtak, hitelesen, de megváltoztatott nevekkel.

Milyen munka- és életkörülmények uralkodtak ezekben a kényszermunkatáborokban?

A Gulag kényszermunkatáboraiban egységes munkarend volt érvényben. A lágerparancsnok kiközvetítette a 30 fős munkabrigádokat a közeli munkahelyekre, a munkavégzésükért járó bérből tartotta fenn a tábort, sőt nyereséget is kellett befizetnie az állami kasszába a gazdálkodás eredményeképpen. Napi 12 órai munka volt kötelező, magas teljesítmény megkövetelésével, ezzel szemben az ellátás, ruházkodás, lakhatás és bánásmód körülményei embertelenek voltak, ami magas halálozási arányszámot idézett elő. Voltak, akik annak érdekében, hogy ne kelljen munkahajcsárok ütlegeitől kísérve, akár mínusz 40 fokban dolgozniuk, dohány-, szappan- vagy hamulevet ittak, hogy belázasodjanak. Mások öncsonkítást követtek el. Az éhség a nikotinfüggőket arra vette rá, hogy napi kenyéradagjuk felét elcseréljék dohányra, mások a lágerek szemétdombjain kotorásztak a konyhai hulladékban, ami vérhashoz és halálhoz vezetett. Olyanok is voltak, akik azért haltak meg, mert sok sós forralt vizet ittak, legyengült szívük azonban nem volt képes átpréselni a szervezeten a sok felesleges folyadékot. A lágerkörzetekben időnként kénytelenek voltak feljavító lágereket rendszeresíteni a legyengült rabok felerősítésére, munkaképességük növelésére. Bizonyos időközönként orvosi bizottság ellenőrizte, kiket lehetett valamelyik munkatáborba visszairányítani. Ilyenkor a munkaerőt igénylő lágerparancsnok mustrálgatta a rabokat, és fizikai állapotuk alapján döntötte el, hogy elviszi-e őket egy-egy munkakör betöltésére.

Hogyan tudták tartani egymással a kapcsolatot az azonos nemzethez tartozók? Esetleg voltak sikeres szökések ezekből a táborokból?

Mivel elítéltek voltunk, a nemzetiség, sok minden mással együtt, nem számított. Nem mindig volt módunk honfitársainkkal együtt lenni, de igyekeztünk számon tartani egymást, ha arra alkalom nyílt. Az erős őrizet miatt nem volt szökési lehetőség, sikeres próbálkozásról nem tudok. 1949-ig együtt voltunk a lágerekben köztörvényesekkel - a bandák egymás közötti leszámolása kegyetlen volt, de politikai elítélt nem keveredett bele.

Ezek után hogyan érintette önöket a szabadulás híre?

Sztálin 1953. március 5-i halála enyhülést hozott a szovjet politikában. Az ekibasztuzi láger politikai tisztje 1953. június 17-én este, nem sokkal takarodó előtt, a parancsnoksági épületben lévő irodájában közölte, hogy a magyarokat Lembergbe kell szállítani. Persze tartottunk attól is, hogy az itthoni kommunista rendszer esetleg börtönnel vár minket. Lembergben aztán meg kellett nevezni, kikhez szeretnénk hazamenni. 1953 novemberében végül közölték velünk, hogy elítélésünk tévedés, indokolatlan politikai megtorlás volt, így teljes jogú magyar állampolgárként térhettünk haza, viszont hivatalosan mint volt hadifoglyokat adtak át minket a magyar belügyi szerveknek. Azt is felajánlották, hogy amennyiben hátrányos megkülönböztetés érne minket emiatt, jogaink védelmében elvileg a budapesti szovjet nagykövetséghez fordulhattunk. A végső stáció az volt, hogy Nyíregyházán ötnapos adategyeztetést tartottak, ezzel hivatalosan is beléphettünk az anyaországba.

Milyen lehetőségei voltak az újrakezdésre azoknak, akik visszatértek a Gulag-táborokból?

A hírmondónak hazatértek számára nehéz volt a beilleszkedés, de ha megtalálták a családjukat, valamiképpen mégis elmerülhettek a társadalom alsóbb szintjén. Karrierre, tovább tanulásra nem számíthattak. Jómagam könyvelőként tudtam elhelyezkedni, pénzügyi vonalon dolgoztam. Később lehetőség nyílt számomra orosz-német műszaki tolmácsként dolgozni egy vidéki vállalatnál. A kommunizmussal és a sztálinizmussal szembeni ellenszenvet ugyanakkor nem lehetett elfojtani a Gulag-táborokat megjártaknál, így nem csoda, ha 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején Nagykanizsán, a munkahelyemen az ideiglenes nemzeti bizottság tagja lettem. Ezért megtorlásul felmondás járt a forradalom leverése után, de a további felelősségre vonás elmaradt, voltak jó érzésű emberek, akik megmentettek a súlyosabb retorziótól.

Ilyen előzmények után mi késztette arra, hogy az írói pályát válassza? Hogyan vált önből a "magyar Szolzsenyicin"?

Íróvá válásomat a szibériai kényszermunkatáborok világának ábrázolása teljesítette ki. Voltak iskolai, önképzőköri próbálkozásaim, de azt, hogy küldetéstudatból hiteles krónikása leszek poklokat megjárt honfitársaimnak, pusztuló nemzedékemnek, ezt a sorsom és végzetem határozta meg. Legfontosabb munkám a Keserű ifjúság című kötet, amelyben csaknem tízéves rabságom emlékeit idézem fel, meglehetősen nagy terjedelemben, továbbá a Gulag Lexikon, amelyben évtizedes kutatások nyomán több mint 4700 rabtársam sorsát írom le lexikális adatokkal, hivatalos dokumentumok alapján. Írói példaképeim Gárdonyi Géza és Somogyvári Gyula, az orosz írók közül Lev Tolsztoj és Ivan Turgenyev. Az emberi sorsok, helyzetek megközelítési módjában igyekeztem az ő érzelmi síkjaikon ábrázolni az eseményeket, a kiteljesedő lelki folyamatokat. Az a tény, hogy egyesek "magyar Szolzsenyicinnek" neveznek, egyrészt abból ered, hogy évekig rabtársak voltunk, azonos irodalmi érdeklődéssel, másrészt a küldetésszerű sorsvállalásunk miatt. Írói stílusunk nagyon különböző, az irodalmi életben más pályát is futottunk be, így nem vagyok az ő árnyéka.

Rózsás úr, elmondaná, milyen családban nőtt fel?

1926-ban születtem Budapesten, felmenőim paraszti gyökerű kisiparosok voltak. A két világháború közötti, akkoriban általánosan szerény életkörülmények között nőttem fel, az első világháború, az 1919-es Tanácsköztársaság, a gazdasági világválság adta lehetőségek között. Hárman voltunk fiútestvérek, a szoba-konyhás, komfort nélküli bérlakásokból költöztünk egyikből a másikba, a munkanélküliségtől űzve, a túlélés és újrakezdés reményében. Így kerültünk Budapestről Nagykanizsára, ahol végleg gyökeret eresztettünk. Gyermekkori élményekben dús, ismétlődő színhely volt a falusi nagyszülőknél töltött nyaralás, a csendes, kiegyensúlyozott falusi életforma, a korlátlan szabadság, a szinte háborítatlan természettel körülvéve. A családi adottságoknak megfelelően négy elemit és négy polgárit jártam ki, majd 14 évesen munkába kellett állnom, hogy a család meg tudjon élni. Már felnőtt fejjel, a Gulag-táborokban eltöltött rabság után közgazdasági technikumi érettségit, majd német és orosz nyelv- és tolmácsvizsgát tettem le, egyéb pénzügyi szakmai képesítések megszerzése mellett.

Mivel telnek napjai jelenleg?

Széles körű levelezést folytatok, amelynek egyik központi témája természetesen a kényszermunkatáborok történéseinek felidézése. Ezenkívül előadásokat, rendhagyó történelemórákat tartok, néhanapján pedig egy-egy cikk, tanulmány is megjelenik tollamból. Vannak még fel nem dolgozott témák, de nyolcvanon felül már nincsenek távlati tervek, csak szándékok.

Csatári Bence (MTI)