Ötvöst látni és sírni: mellbevágó enyészet az egykori Széchenyi-kastélynál

„A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyílásai, vihar süvöltése a nyílásokon, forgószél tánca a falromok között, vércsebagoly a falak odúiban, vadvirágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmúlás, és mégis élet mindenütt. Emlékek a múltról, szájról szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.”

 

Akár Eötvös Károly sorai is eszembe juthattak volna azon a felhős, csöpörgős délutánon, amikor a 8-as főútról letérve, Türjét keresve a rissz-rossz keskeny betonúton elébb a táblát láttam meg: Ötvös, aztán mindjárt jobbra egy kastélyt, balra egy módosabb parasztházat, szemben meg egy kúriát. Mintha lejöttünk volna a térképről, mintha nem is ebben az országban lennénk, hanem valami furcsa film vagy inkább rossz álom díszletében.

 

 

Az épületek kihaltnak tűnnek, kísértetiesek. A már meghatározhatatlan színűre kopott - a tábla szerint -Széchenyi-kastély falán viszont élet nyoma, egy tányérantenna kerekedik, egy autót is látunk, meg szeméthegyet a valahai kapu mellett, meg mindenfelé az ibolyák közt virítani. És egy embert is, aki közeledtünkre egy szempillantás alatt eltűnik az épületben.

 

 

Különös, hogy párom nem követ a nedves, már bokáig érő fűben, visszaül a kocsiba, azt mondja, Türjére az az út vezet, amely felé én a domboldalon keresztül tartok. Ilyet még sose tett: ha látunk egy romos házat, vagy akár nem romosat, de annál szebbet, ott kell állni és nézegetni. Most mellbevágja az enyészet, a halott környék, a puszta. Ami most aztán igazán az… Marad az autóban.

 

 

Akkor se száll ki, amikor én már a kastély mögött lévő impozáns méretű, valaha igényesen megépített istállót fényképezem. (Tán az egész pusztába nem építettek bele annyi téglát, mint ebbe az épületbe.) A lakóépületeknél sokkal jobb állapotban van – hát igen, ezt már isten tudja mióta, nem lakják – masszív, boltozatos sötét üregébe az útról is belátok. Hány marha lehetett ide bekötve? Virágzó gazdaság, tőke, pénz, gondos, okos gazda keze nyoma látszik még mindig, a már romosodó majoron. Valaha mintagazdaság.

 

 

Szegedy Róza (Kisfaludy Sándor felesége) kúriájára épp csak egy pillantást vetek, műemlék ez is, akárcsak a kastély, az 1700-as évek második felében épült ez is, szintúgy a barokk templomocska, amely kívülről szépen rendbehozva őrködik a védett romokon. Ha már a Műemlékek Állami Gondnoksága nem teszi azt.

 

Sose tudtam, mi húz engem a türjei templom felé, de ahogy Ötvöst elhagytuk, megértettem.