Omega-koncert Szombathelyen: ég és föld között (koncertkritika)

Sajnos nem adott jó koncertet Szombathelyen az Omega, de jelen esetben valószínűleg nagyon nem ez a lényeg.

"Igen, hív, egy gyöngyhajú lány,
Álmodtam, vagy igaz talán,
Rám vár gyöngye mögött,
Ég és föld között"
Omega: Gyöngyhajú lány

Az Omega és én

A középiskolában Laci ült mellettem fizikaórán. Zeneileg jól informált pécsi srác volt. 1978-at írtunk. Tőle hallottam először olyanokról, hogy punk vagy hogy Cseh Tamás. Hatalmas Omega-rajongó is volt, de ez utóbbival, hiába igyekezett, nem sikerült megfertőznie.

Az Omega az előttünk járó generációnak volt a zenekara, s mint ilyen, kissé avasnak számított.

A „csöves” zene volt ekkor a levegőben, majd néhány évvel később indult az URH-val és az Európa Kiadóval jelzett alternatív vonal, hogy véglegesen múlt időbe tegye a hatvanas és a hetvenes évek nagy sztárzenekarait.

Mire benőtt a fejem lágya annyira, hogy a korszellemtől függetlenül is tudjam értékelni a dolgokat, az Omega már csak árnyéka volt egykori önmagának.

Így nem jöttünk mi össze sose, s ezen bizony nem segített a szombat este sem, életem első, s minden bizonnyal utolsó Omega-koncertje.

Omega, a sztárzenekar

A 21. században minden idiótából lehet sztár, celeb. Elég ehhez néhány percre a kamera elé pottyantani, majd bulvármédiaügyileg kicsit megtámogatni az illetőt.

A valóság ezzel szembe az, hogy Magyarországon eddig egyetlen valódi sztárzenekar volt. Olyan, akinek minden magyar tudja a nevét, akit külföldön is ismernek, és aki kellőképpen elérhetetlen távolságra van a mindennapoktól és az átlagembertől ahhoz, hogy a szó klasszikus értelmében sztárnak lehessen nevezni: ezt a zenekart történetesen Omegának hívják.

Ők azok, akik szinte a kezdetekről fogva félistenként jelennek meg a színpadon, füstbe, lézerfényekbe és misztikumba bugyolálva, nem váltják aprópénzre a nevet, nem jelennek meg a Lottóshow-ban és nem alacsonyodnak le a napi politika szintjére. Talán ez is oka, hogy Kossuth-díjat sem kaptak. Valószínűleg nem is kuncsorogtak érte, és ha azt mondják, hogy ez a mostani a búcsúturnéjuk, akkor biztos úgy is van.

A ködbe burkolódzó félistenek nem szoktak összevissza fecsegni.

Az Omega zenéje

Fennállásának fél évszázada alatt a zenekar több száz dalt szerzett, és megannyi korszakon ment keresztül.

Számtalan csapnivaló, kínnal és keservvel összerakott lemez, és néhány zseniális dal kapcsolódik hozzájuk.

A közönség leginkább a korai, Presser-féle számokat habzsolja (Petróleum lámpa, Gyöngyhajú lány stb.), de az Időrabló lemezzel (1977) jelzett korszak néhány dala (Napot hoztam, Éjféli koncert) még ezeknél is értékesebb. Valószínűleg ekkortájt kellett volna abbahagyniuk.

A nyolcvanas években – az olyan nagy slágerek ellenére, mint a Léna, az Ezüst eső - már lehetett érezni, hogy nem tart semerre a dolog.

Mindettől függetlenül ne felejtsük el: az elefántcsont toronyba zárkózott Omega olyan zenekaroknak egyengette az útját, mint a P. Mobil vagy Beatrice.

Telt ház

Már napokkal ezelőtt minden jegy elkelt szombat estére a sportházban.

Mikor háromnegyed nyolckor odaérünk, a lelátón egyetlen hely sincs szabad, a küzdőtér is tömött, de a szélén azért találunk helyet.

A közönség főként az idősebb korosztály közül kerül ki, de azért akadnak középkorúak és tinédzserek is.

Láthatóan komplett családok is jöttek. Kétségkívül maradandó családi élmény, bár közel sem a legolcsóbb módja az élményszerzésnek: a jegyek darabja 5 ezer forint.

Benkő mesél

A koncert minimális csúszással kezdődik. Benkő László érkezik fehér sállal és mikrofonnal, hogy néhány perces stand-up showal szórakoztassa a közönséget.

Elmondja, hogy ő ebben a városban született, hangsúlyozza a zenekar egykori dunántúli elkötelezettségét, különös tekintettel arra, hogy Jugoszláviából ide beszivárgott a zene és a szabadság szelleme. (Ez tényleg így volt.)

Benkő kampányol kicsit Jordán Tamás mellett (nemsokára igazgatóválasztás lesz a Weöres Sándor Színházban), majd pontot tesz az Omega-dobálásos városi mendemonda végére. Elmondja: tényleg megtörtént annak idején a dolog. Egy néző üveggel megdobta Kóbor Jánost, aki vérző fejjel ment le a színpadról.

(Az est folyamán találkozunk egy másik egykori szemtanúval, aki szintén látta az esetet. Állítólag azért hanyagolta a zenekar oly sokáig Szombathelyt.)

Benkő zenél

A koncert első része gyakorlatilag komolyzene. Benkő László és egy szimfonikus zenekar (megerősítve dobossal és egy második billentyűssel) Omega-számokat ad elő felvezetőként, és azt demonstrálva, hogy ezek a szerzemények komolyzenei mércével is megállják a helyüket.

Az érezhetően rockra kiéhezett közönség az elején nem nagyon tud mit kezdeni ezekkel a szöveg nélküli kompozíciókkal, de aztán a Fekete pillangót elkezdi énekelni a tömeg, és így valamennyire sínre kerül a dolog.

Kóbor János a színpadon

A valódi koncert azonban körülbelül 40 perc múlva kezdődik.

50 centire állok a fényképezővel a színpadtól, amikor fehér tornacipőben, bőrnadrágban és bokáig érő kabátszerű valamiben kipenderedik a színpadra a közel 70 éves Kóbor János.

Ott állok az énekes és a sok ezer ember között. Nem hiszek az ezotériában, de néhány másodpercig szinte tapintható a nagy találkozás. (Utoljára a Balaton Fesztiválon, egy Tankcsapda-koncert kezdetekor futott át rajtam ugyanez az érzés.)

Ez az úgynevezett Rapszódia-blokk. Egymás után csendülnek fel a jól és a kevésbé ismert Omega-dalok, és habár Molnár György és Mihályi Tamás még mindig nincs a színpadon, Kóbor magabiztosan elviszi a show-t.

Egy rajongónak biztos nagy élmény az egész, én azért elég könnyen szakítok arra is időt, hogy kiugorjak a büfébe egy sörre (Soproni 400 forint). Majdhogynem egyedül ülök a műanyag széken, ami arra enged következtetni, a nagy többséget jobban leköti a produkció, mint engem.

Régi csibészek

A harmadik blokk neve: Nosztalgia. Ekkor már mindenki a színpadon van, és nem nehéz kitalálni, a régi nagy slágerek szólnak, melyeknek szövegét nemcsak a szombathelyi sportház közönsége, de gyakorlatilag mindenki tud kívülről.

Nagy meglepetés itt sem ér senkit, de a közönségnek valószínűleg nem is hiányzik a meglepetés: ők a 10 ezer lépést és a Petróleum lámpát akarják hallani, amit meg is kapnak.

Ráadásként először a Gyöngyhajú lány, majd a Régi csibészek érkezik.

Egy darabig úgy tűnik, hogy itt a vége, de a közönség nem tágít, így – a biztonságiak is meglepődnek – egy harmadik ráadásra is visszajön a zenekar, hogy eljátssza az Ezüst esőt.

Politikai marketing

A Petróleum lámpa és a Gyöngyhajú lány között megjelenik a színpadon Puskás Tivadar polgármester, hogy átvegye a zenekar ajándékát, egy ambu babát, merthogy Szombathely a segítés városa stb.

Az intermezzo kissé erőltetettnek tűnik, mint ahogy szinte mindig, amikor a politikusok megpróbálják a rock hullámait egy kis népszerűségszerzésre meglovagolni.

A közönség először nevet, azt hiszi, valami viccről van szó, de aztán illedelmesen tapsol.

Hogy valójában mit gondol erről a közjátékról, hogy gondol-e egyáltalán valamit, azt nem tudjuk.

Értékelés

„Úgy játszottak, mint az istenek” – mondja átszellemült arccal tizenéves fiának a középkorú apa, miután felkapcsolják a lámpát, és a színpadról eltűnik a zenekar és a varázslat.

„Nem éreztem benne túl sok őszinte pillanatot” – így egy másik, erősen távolságtartó vélemény.

Én meg csak – ég és föld között - egyszerűn örülök, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak elcsíptem élőben a magyar rocktörténelem egyik nagy fejezetét, és az Omega név mellé végre oda tudok tenni egy pipát. Lacival azért – ha élne szegény - még most is vitába szállnék.

Ugrás a képgalériára!

Értékelés: 6/10