Sziget, Világbúcsú - Ahogy a negyvenes, régi szigetlakó látja

„Kell egy hét együttlét!” – emlékszik még az olvasó a Sziget-szlogenre? Régen volt. Más is régen volt. Például az, amikor egy nap szigetelés még bőven nem volt elég ahhoz, hogy a tudósító telítve legyen. Most elég volt. Tudomásul veszi. Mint ahogy azt is, hogy már rég nem ő a célcsoport. Élmények, gondolatok, benyomások a 2009-es Szigetről.

Újra bevetésben

Nem ma kezdtem ezt a szigeteléses dolgot. Hogy pontosan mikor, nem tudom, azt sem, hogy hányszor jártam arra. Az viszont biztos, hogy közel egy évtizedes kihagyás után tavaly volt részemről a nagy come-back. Nem estem hasra sem a meghatottságtól, sem a nosztalgiától. Bólintottam, hogy ez van.

Igazából idén sem akartam menni, csak hát az a fura helyzet állt elő, hogy Irédy kolléga mellé nem találtunk fiatal fotóst vagy akárkit, aki elment volna vele.

Így aztán ismét rajtam, a bő negyvenes haditudósítón a sor, hogy levegye a zoknit, felvegye a hátizsákot és a fényképezőgépet, aztán beszámoljon, abban bízva, hátha talál egy kevésbé elcsépelt látószöget Magyarország legismertebb rendezvényéről. Aztán majd Irédy, ha akarja, tovább fűzi a szálakat.

Világbúcsú

Tekintettel az előzményekre, minden elcsépelten ismerős, beleértve a Batthyányi téren a jegyet már a földfelszínen elkérő BKV-s különítményt, a Filatori gátnál a HÉV-ről leözönlő tömegeket, a jegyre tarháló punkokat, a jellegzetes Duna-hidat a bejáratnál, a szekusokat, sőt azt a pillanatot is, amikor a területre belépve szétárad bennem az a jellegzetes, kellemesnek mondható érzés, amely mindig ugyanott támad. Már várom, és mindig jön is.

„Kell egy hét együttlét” – mondta annak idején a Sziget szlogenje, ha emlékszik még rá valaki. A rendezvény a kezdetekben egyik emblematikus képződménye volt az alternatív kultúrának, a partvonalon kívüliségnek, ahol nagyjából hasonló gondolkodású emberek jöttek össze egy hétre. Megteremtve egy olyan világot, ahol a periférikus kultúrák, ízlések, életmódok többséget képeztek. Erre utalt a szlogen, és kétségkívül különös, furcsa, megismételhetetlen együttlétek voltak ezek.

Aztán a Szigetet is elérte az, ami minden sikeres lázadást elér. Professzionalizálódott, popularizálódott, jól kiszámítható mederbe terelődött. Először afféle évenkénti budapesti pop-rock búcsú lett belőle, hogy aztán mára a fiataloknak szóló hedonista világbúcsúvá váljon.

Nem mondom, hogy baj, de azt se, hogy nem.

Egy üzleti vállalkozásnak, mint a Szigetnek, az a legfontosabb, hogy profitot termeljen a tulajdonosnak. És nyilván nem lehet olyan érzelmi szempontokat mérlegelni, hogy nekem mennyire tetszenek a hi-tech hinták, hogy idén először egyetlen magyar zenekar sem léphetett a nagyszínpadra, hogy már csak nagyítóval lehet találni intimebb kulturális programokat, hogy a külföldi, anyagilag jobb helyzetben levő fiatalok egyre jobban kiszorítják a hazai vendégeket, hogy a sziget éjfél után egyetlen hedonista megapartivá válik.

A lázadás tárgya

A lázadás szigete mára áramvonalasan illeszkedik a fogyasztói társadalomba, sőt, akár szimbóluma is lehetne. Persze, itt vannak azok, akik szeretnének kitűnni a tömegből, a szénné tetovált csajok, a délután hevében meztelenre vetkőzött nagyfarkú német fickó, a feszülő női ruhában vonuló jóképű srác, a motorosok, a harmincéves késésben levő punkok, meg még sokan mások is. A kitűnés azonban relatív. A szűkebb kör még felfigyel rájuk, de összességében mégiscsak szerves részei a masszának, aki nem lázadni, hanem jól érezni magát jön ide. De miért is lázadna, hogyan is lázadna, ha önmaga is része annak a rendszernek, amely ellen lázadni lehetne?

Pénz

Idén egy hetijegy 35 ezer 500, egy napijegy 10 ezer 500 forint. Egy sör 450, egy hot-dog 400-600, egy kakaós csiga 300, egy szendvics 700-800, egy liter tej 400 forint. Tessék kalkulálni, hogy mennyibe kerül egy nap, egy hét, és hogy csupán a piszkos anyagiak mennyire szűrik meg a vendégsereget.

És akkor vidékiként még hozzá kell számolni az oda-visszautat, a 300 forintos BKV-jegyeket és hasonló nyalánkságokat.

Simára csiszolt részletek

Mindezekkel együtt a Sziget elképesztően jól szervezett, minden ízében simára csiszolt rendszer. Míg vidéken olykor egy-egy programszervező azt érezteti velünk, hogy jutalmat oszt, ha nagy kegyesen tudósíthatunk a programjáról, a Szigeten a sajtót professzionális módon kezelik, legyen az belépő, akkreditáció, ilyen-olyan passok igénylése, a helyszíni munkához való infrastruktúra és egyéb apróbb figyelmességek.

A koncertek – a magyar viszonyokhoz képest – meghökkentően pontosan, percre a kiírt időpontban kezdődnek és fejeződnek be, ami önmagában akkora csoda, mint az, ahogyan ezt a több százezer embert és sok száz helyszínt, problémát, konfliktushelyzetet lazán lekezeli a rendszer.

Aztán csak állok hajnali háromkor az irdatlan méretű partisátorban, nézem a hatalmas díszleteket, a technikát, a zenére hullámzó tömeget, és eszembe jut, amikor Smith ügynök azt magyarázza Neónak, hogy a Mátrixban leginkább annak szépségét, tökéletességét szereti.

Ez a tökéletesség érzés még akkor is kitart, amikor reggel 6 felé visszavillamosozunk a szállásra, s összekeveredünk a munkába igyekvő, álmos arcú budapestiekkel.

Ez is a Sziget: Mondd meg mindenkinek!

„Nehéz innen pontosan látni, hogy mi megy nálatok. Tudjátok, a politika soha nem fekete-fehér” – mondom az iráni srácnak és feleségének, akikkel valahogy Calexico-koncerten spannolok össze. „Márpedig ez fekete-fehér, van egy zsarnoki hatalom, ami ellen harcolnak az emberek. Minden nap irániak halnak meg a szabadságért. Pont nektek kell magyarázni 1956 után?” – mondja a hölgy „Where is my vote?” (Hol a szavazatom?) feliratú pólóban.

Amúgy emigráltak Belgiumba, onnan jöttek most két hétre Magyarországra, már egész jól körbeutazták, ráadásul emlékeznek a városok neveire is. Tetszik nekik a mi kis országunk.

A srác több mint boldog, amikor elmondom, hogy erősen érdeklődöm a perzsa költészet iránt. Előkerül a sör, a teheráni turistaútról lebeszél, azt viszont megígértetni velem, hogy a fotót beteszem a cikkbe, és minél több embernek elmondom ezt a kis intermezzót.

Zene főszereplő, de nem úgy

Nem véletlen, hogy a beszámoló végére szorult a zene. Elvileg emiatt jön ide ez a kétszázezer ember, de hiába a színpadok tucatjai, a mindenhonnan áramló permanens gitár, dob és basszus, ez az elem csak afféle alibi a bulihoz. Mint ahogy a diszkókban sem elsőrangú kérdés, hogy mit játszik a dj, úgy itt sem a zenekritikáé a főszerep. A nevek persze számítanak, de legfőképp mint PR-elemek és jóval kevésbé mint értékelendő színpadi produkciók.

A kritika java részét így meghagyjuk a még mindig a Szigeten tanyázó Irédy kollegának. De azért azt nem tudjuk nem elárulni, hogy egymás után futottunk bele csalódást jelentő koncertekbe.

Nagy Feró Beatricéje még árnyékában sem emlékeztet a rockzene egyik legemlékezetesebb formációjára, és szintén nagy csalódás a londoni Oi Va Voi, aki elméletileg az egyik legjobb antirasszista számot jegyzi (Refugee), a gyakorlatban viszont három csinibabára építő, világzenei közhelyekkel operáló zenei látványpékségnek bizonyul.

A roppant népszerű s jelentős mennyiségű hard-core fannel rendelkező Ska-P spanyol nyelvű szövegeiből persze egy szót nem értek, a közönség kezében levő kubai és anarchista zászlók, valamint a színpadi kellékek – szexmániás pap stb. - arra lehet következtetni, hogy a zenekar balszélsőt játszik a politikában. De nem azért nem jön be.

Takáts Eszter és a Gumizsuzsi őszinte és szimpatikus is, csak ez még kevés az üdvösséghez, és nagyjából ez mondható el Szilárdról, a Quimby billentyűsének magánprojektjéről is.

Az első igazán jó koncertbe az MR2 színpadánál futunk bele. Idén ide „száműzték” a jó nevű magyar csapatokat. Például a 30Y-t, akik nagyon lerakják a produkciót, jobban mint az utánuk következő Kispálék, akik egy erős közepes koncertet adnak.

Időközben átfutok a cirka egy kilométerre levő Világzenei színpadhoz, és pár szám erejéig – az Oi Va Voi miatt kissé félve - belenézek az amerikai Calexicóba, de ez utóbbiak hozzák a formájukat. És igen, egy amerikai énekesnek legyen kockás az inge!

A csúcs amúgy egy újabb helyszínen, az A38 színpadon következik be, ahol a brit White Lies olyan súlyos produkciót tesz le az asztalra, hogy azt már nem is igazán illik egy ilyen kis szösszenet keretein belül taglalni. Talán a Szigetre sem illenek, de sokan vannak a koncerten, és ez mindenképpen jó jel. Maradjon egyelőre ez az optimista mondat a vég.

Irédy Dénes beszámolója a 2009-es Sziget Fesztiválról

További fotók a 2009-es Szigetről.