A kommunisták már a piacnál vannak!

A szombat délelőtti Fő téren elég sűrűn történik valami, így aztán alig tűnik fel a három kempingasztal és vöröskeresztek. Adománygyűjtésre tippelek először, amíg nem látom a „Népszavazást a kórházprivatizációról!” feliratot. Nem tudni, hogy profizmusból vagy amatőrizmusból, de a Munkáspárt neve csak apró betűkkel és alul szerepel

Érdekesnek ígérkezik a dolog, már csak azért is, mert a politikai élet peremére sodródott nosztalgia-balos pártnak az utóbbi évek legnagyobb akciójáról van szó.

Az aktivisták beavatnak a részletekbe is, mely szerint az aláírásgyűjtési akció lényege egy népszavazás kiíratása a kórház-privatizációról. Így meg lehetne állítani azt, hogy a kórházakat, amelyek anno mindannyiunk tb hozzájárulásából születtek, most multinacionális cégek és a tűzhöz közel álló politikusok nyúlják le. Erre példákat is kapunk, amelyeket későbbi sajtóperek elkerülése érdekében bátran nem írunk le. Abbéli felvetésemre, hogy az államnak ötven éve lett volna bebizonyítania, hogy hatékonyan tudja működtetni az egészségügyi rendszert, az egyik munkáspárti aktivistától azt a választ kapom, hogy tudta is valamikor, neki például csípőműtétje volt valamikor a hetvenes években, s ment minden, mint a karikacsapás.

Amúgy – mondják - sikeres az aláírásgyűjtés, Szombathelyen most vannak kint a második hétvégén, a piacnál pedig a maga a pártelnök, „Thürmer elvtárs” áll a gyűjtőíves asztalok mögött.

És valóban. A csarnok bejáratánál egy napszemüveges konyhaszekrény és egy hangobemondós hölgy között Magyarország jó munkásemberének, Thürmer Gyulának az alakja bontakozik ki, amint – a láthatóan őt nem felismerő - cekkeres néniknek és pufidzsekis bácsiknak magyarázza a népszavazás fontosságát.


Ekkora interjú-ziccert nem lehet kihagyni, s nem is hagyom. A pártelnök – két cekkeres néni közben és egy fényképpóz után - elmondja, hogy a népszavazáshoz szükséges 200 ezer aláírás már nagyjából megvan, de mivel várhatóan sok lesz közöttük az érvénytelen, a biztonság kedvéért begyűjtenek még 30-40 ezret. Az utca emberei nagyon jól állnak a mozgósításhoz, nyolcból tízen aláírják az íveket, a piac előtt pár óra alatt 200-300-at gyűjtöttek be. Szkeptikus felvetésemre, mely szerint tényleg komolyan gondolja-e, hogy az országgyűlés kitűzi ez ügyben a népszavazást, azt a diplomatikus választ adja az elegáns fekete kabátot viselő baloldali pártvezér, hogy így vagy úgy, de már nem múlt el hiába az akció.

Búcsúzásként még kezembe kapom A Szabadság című hetilap egy példányát és az aláírásgyűjtés négyoldalas szórólapját. Az előbbiben olyan nosztalgikus élményekben részesülhetünk, mint a „Világ proletárjai egyesüljetek!” szlogen vagy a központi bizottság legutóbbi üléséről való beszámoló.

A szórólapból olyan bölcsességeket tudhatunk meg, hogy „az államnak többet kell költenie egészségügyre”, hogy „Hálapénzt … a privatizáció után nem egyszer, hanem kétszer fizetnünk. Egyszer a kórház orvosának, egyszer az orvosnak.” És ami a legrosszabb: „A privatizációval megszűnik az esélyegyenlőség”.