Hazai pályán: Aida az Iseumi Szabadtéri Játékokon (képsorozattal)

  És akkor beismerjük: valami nagyszerű dolog született Szombathelyen.

Az opera különös műfaj. Egy kívülálló számára meglehetősen bornírt dolog, hogy stilizált kosztümökben, kétdimenziós történeteket énekelnek férfiak és nők teli tüdőből, úgy, hogy abból semmit nem lehet érteni, vagy a magas cé miatt,
 vagy mert olaszul teszik ezt.

Ha viszont valaki mélyről vonzódik a zenéhez, jó eséllyel úgy jár, mint a hobbi futó a maratoni távval: egy idő után elkezdi izgatni a dolog, mert zsigerből érzi, hogy arra van a kihívás, a végső beteljesedés.

Az Aida sok szempontból a műfaj maga. Egzotikus történelmi környezetben egy négy felvonános szerelmi dráma,  ahol a főhősök látványos külsőségek és intim végjáték után elbuknak, de előtte még ördögien bonyolult dalokat énekelnek, melyek közül nem egy ráadásul fülbemászó is.  És mindez ráadásul Verdi nevéhez fűződik, akit az operaírás Shakepearjének tartanak, hogy ezzel a kissé görcsös hasonlattal éljek.

Az Aida szombathelyi színpadra állítását nemcsak annak a klasszikus és „tuti nyerő” mivolta indokolja. A történet Egyiptomban játszódik, azon belül is az egyik jelenet egy Isis-szentély, így aztán tényleg adódik a darabválasztás az Iseumi Szabadtéri Játékokra.

Mérei Tamás házigazda, a Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatója sokszor hangsúlyozta, hogy a három évvel ezelőtt életre hívott szombathelyi rendezvénysorozat a nemzetközi mércét lőtte be magának, és eme törekvését csak üdvözölni lehet.

A vidéki városok kulturális eseményeinek ugyanis legnagyobb csapdája, hogy elfelejtik József Attila intését, hogy „A mindenséggel mérd magad”.

A péntek esti Aida legnagyobb erénye, hogy ebből a szempontból is megállja a helyét. Tényleg kompromisszumok nélkül lehet róla beszélni, egy olyan produkciót tapsolt sokáig és éljenezve péntek este a szombathelyi közönség, amely a világ bármely színpadán megállna a lábán.

Az Aida átugrotta azt a szintet, amikor az ember rákérdezne, hogy megéri-e kifizetni az énekesek gázsiját, felépíteni a lelátót, kiépíteni az infrastruktúrát. 

Az opera irracionális műfaj, és ehhez kell igazítani a nézőpontokat.

Merthogy van-e arra a kérdésre válasz, hogy mennyit ér meg az, hogy az a néhány ezer ember,  aki a Iseum felett naplementében megnézi és meghallgatja Aida történetét, éjfélre egy kicsit jobb ember lesz, mint este 9 órakor volt?

Nem veszem a bátorságot, hogy operát elemezzek, mint ahogy eltekintenék a polgármesteri beszéd és a hasonlók taglalásától is.

Építő kritikaként annyit jegyeznék meg, hogy – mégiscsak operáról van szó - olykor kissé zavaró volt a hangosításból adódó cicergés, és hogy bármily aranyosak és szépek voltak a helyi táncosok, és a koreográfia is tetszett, azért - ha már a Metropolitanhoz vagy  Covent Gardenhez viszonyítunk - komoly kontraszt volt az ének és a zenekar színvonala, illetve a tánckar között.

Értékelés: 9/10

---

Czika László fotói próbákon és a péntek esti előadáson készültek: