Szirupba mártott borzongás: Éhezők viadala 2: Futótűz (filmkritika)

Az új generációs Harry Potter

Amikor 10-15 évvel ezelőtt Magyarországra is berobbant a Harry Potter, kíváncsi voltam a sikere titkára, s el is olvastam vagy 4-5 részt belőle.

Mert az nem úgy van, kérem, hogy egy tizenéves csak úgy hobbiból vagy divatból átrágja magát ezeken a sok száz oldalas könyveken.  Ahhoz valami sokkal több kell.

Hogy pontosan mi is, arra, bevallom, máig nem nagyon jöttem rá. A titok valószínűleg nem annyira az alkotó, J. K. Rowling zsenialitásában, mint az alkotóelemek (mese, iskola, csapatversenyek, csodák stb.) szerencsés arányú keverésében keresendő. 

Hasonló lehet a titka az új sikerkönyvnek, „Az éhezők viadalá”-nak. Az amerikai írónő, Suzanne Collins sem csinált mást, csak a kor levegőjéből kiszűrte a mai tinédzserek számára ismerős alapanyagokat (televíziós show-k, virtuális valóság,  manipuláló média, széteső birodalom, bizonytalan jövő stb.) , jó érzékkel mérlegre tette őket, adalékanyagokat és színezőt adott hozzájuk, majd mindezt feltálalta afféle Y-generációs koktélként.

És az új generációnak roppantul ízlik az eredmény: csak az USA-ban eddig 65 millió (!) példányt adtak el e könyvekből. 

Az éhezők szép új világa

Suzanne Collins utópiája tehát a mai világ trendjeit körberajzoló kontúroknak a  meghosszabbítása.

A helyszín a posztapokaliptikus USA, ami a régi Rómára hajazó hipergazdag, dekadens fővárosból és a nyomorban tengődő körzetekből áll. A társadalmi rendet erőszakkal tartja fenn a fővárosi hatalom.

A rend és a félelem fenntartásának egyik eszköze - a könyv címadója – a Hunger Games (Éhség játékok), amelyek egy korábbi lázadásra emlékeztetik az elnyomott lakosságot.

Minden évben minden körzet egy-egy fiatal lányt és fiút küld a fővárosba, akik aztán egy high-tech arénában egy valóságshow keretében életre-halálra megküzdenek egymással. Mindeközben a politika a tömegmédia segítségével manipulálja a látszat és a valóság amúgy is alaposan összekuszált szálait.

A történet főhőse a 16 éves Katniss Everdeen, aki húga helyet önkéntesen jelentkezik az aktuális „játék”-ra.

Filmes előzmények

És innentől ugorjunk át a filmek világára!

Egyrészt mert egyelőre (?) nem olvastam a könyveket, másrészt mert ezzel valószínűleg mások is sokan így lesznek.

A trilógia első epizódját tavaly tavasszal mutatták be Magyarországon, és ezzel a hazai tinik is megkapták aktuális szellemi táplálékukat.

Tapasztalatom szerint nekik bejött. Nekem kevésbé.

Az alapsztorit kétségkívül figyelemre méltó, de annak mélysötét tónusát (gyerekek gyilkolják egymást tömegszórakoztatásként) sikerült annyira elnyomni és korrigálni a hollywoodi rózsaszínnel (látvány, akciók, szerelem stb.), hogy összességében a film messze nem igazolta a - kétségkívül nem túl kiforrott - várakozásaimat.

A második nekifutás

Ilyen előzmények után ültem be napokban a Savaria moziba a most bemutatott második részre, a Futótűzre.

Nos, a fenntartásaim nem tűntek el nyomtalanul, de ha ennél rosszabb szellemi táplálékot nem vesznek magukhoz a tinik, akkor meg van mentve a bolygó.

A több mint kétórás film középső harmada ugyan most sem szűkölködik üresjáratokban, klisékben és önismétlésben, de aki többet akar egy professzionális akció-sci-finél, az is meríthet valamit a tányérjára.

A történet ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt (aki nem olvasta vagy látta azt, az bizony elveszett ember), de az alkotók az elsőnél nagyobb kanállal adagolják a szép új világ valóságát.

Én ugyan el tudtam volna képzelni egy nagyobb és részletesebb utazást is a birodalom körzeteiben, de legalább ízelítőnek kapunk belőlük valamit. Megjegyezve, hogy a külső felvételek színvilága (operatőr Tom Stern, aki nem egy Clint Estwood filmben is dolgozott) sokszor többet mond, mint az események, emberek és tárgyak együttvéve.

A sablonos párbeszédek ellenére végre kiderül, hogy Katniss összetettebb személyiség, mint egy aktuális világmegmentő kamaszlány, és kezdenek valódi karakterré válni mások is.

Igaz, sajnálatos módon ez pont Peeta-nek (Josh Hutcherson) és Gale-nek (Liam Hemsworth),  a két fiú főszereplőnek sikerül a legkevésbé, viszont nagyon is teli betalált például Haymitch Abernathy (Woody Harrelson) karaktere.

A film utolsó harmada viszont azért becsülendő, mert a fő szál – a finom alkotói kormánymozdulatok következtében – végre arrafelé indul el, amerre mi már az első részben elindítottuk volna. Ráadásul arra is fény derül, hogy a történet sem annyira kiszámítható, mint amilyennek tűnt, annak ellenére, hogy már régóta sejthető, hova fut majd ki mindez.

Például oda, hogy talán mégiscsak el kellene olvasnom a könyvet.

Értékelés: 7/10