A félkegyelmű a Weöres Sándor Színházban: Orosz rulettből jeles (színházkritika)

A tavaszi ciklust idén Jeles András nyitotta a Weöres Sándor Színházban. A híres orosz író Dosztojevszkij: A félkegyelmű című művét állította a Márkus Emília terem színpadára. Masszív, komplex, mélyenszántó lélekjáték Miskin herceg 19. századi Oroszországa, 210 percben, három felvonásban.

„Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni”- írta Dosztojevszkij Miskin herceg eszményi alakjáról, akit a krisztusi jóság természetfeletti jellemvonásával is felvértezett.

A karakter minden ízében a 19. századi orosz társadalom feneketlen ellenpontja. Kortalan a mű, hiszen jelen időben is, országhatároktól függetlenül beilleszthető a színpadra. 

Czukor Balázs főszereplésével, az epilepsziával küzdő Miskin herceg alakja csak a darab végére érett be. Lírai és hatásvadász pillanatokból pedig nem volt hiány. Ráadásul Czukor Balázs játékában nagyban érezhető a munka, testtartásával, hangsúlyos mondataival, döntésképtelenségével, alázatos altruizmusával kitűnik a többi szereplő közül. Mégis valahogy az utolsó részekre, még a tetőpont előtt illeszkedett bele a megformált szerepbe. Sok karakteres darab, nagyjából az egész szombathelyi társulat fel-fel tűnik benne.

Nagyot dobbant Horváth Ákos Rogozsinként, kissé szürke Alberti Zsófi Nasztaszja Filippovna szerepében, és szinte teljesen belesimul a háttérbe az Aglaját alakító Csonka Szilvia. Gyönyörűen énekelt viszont Fekete Linda, Jepancsin tábornok alakját mintha Trokán Péterre írta volna, Vlahovics Edit Linája hihető és szerethető. A szereposztás most is talált.

A félkegyelmű nehéz mű, a vaskos könyvhöz hasonlóan itt is nem egyszer tapasztalható, hogy megfagyott az idő. Itt minden történik a semmiben. Jeles felmelegítette fényjátékkal, lenyűgöző díszlettel és mesteri jelmezekkel, ám Dosztojevszkijben semmi egyszerűség vagy könnyedség sincs. Sőt a vontatottságból ritkán robbantak nagy jelenetek, bár a rendező számlájára legyen írva, talán a lehető legemészthetőbb formában tálalta az orosz monotonitást.

Lehet- e egyszerre mindenkit szeretni? „Magam is egy utolsó vagyok”- mondta Miskin. Mennyire elfogadható feltétlen könyörülettel egy másik ember, ha az egy magasztosabb eszme képviselője? A rendező az erkölcs ingoványos talaján lavíroztatta a közönséget az emberiség kannibáljainak segítségével. A felsőbbrendű fényt hozó személy miszticizmusa kizökkentette a szereplőket életvitelükből és megváltoztatta őket. A darab alapszimbóluma, hogy epileptikus betegsége folytán a herceg végül nem tud senkit sem megmenteni. A világ bolondnak és félkegyelműnek titulálta. Orosz sors ez, vagy orosz mentalitás?

Az imádott nő mindenkié és senkié, a herceg nem érzi méltónak magát, hogy az övé legyen, így le-lehúzza őt egy érzelmi örvénybe. Nasztaszja Filippovna végül az ösztönembert, Rogozsint választotta. Miskin hatása ezzel nem szűnt meg, a végkifejlet drámai következményeket tartogatott.

Ahogy az orosz rulettben pedig lenni szokott, a több mint három órás darab alatt végig a ravaszt húzogatta Jeles, a végére tartogatta a golyót.

Értékelés: 9/10