Egy londoni színházban: feszes lazaság és harapós humor

Miközben a kultúrára fogékony helyi közönség az Iseumi Játékok előadásain vitatkozott, addig minket az augusztusi szél az angol fővárosba sodort, ahol olyan élményeket kerestünk, melyek túl vannak a tömegturizmus keretein.

 

Így jött az ötlet, hogy nézzünk meg egy darabot a világ színházi fővárosában, ahol ez a műfaj már évszázadok óta a mindennapok része.

 

 

Csak Londonban több mint 50 vezető színházat tartanak számon, melyekben évente 12 millió jegyet adnak el. A színpadokon gyakran a filmekből ismert nagy sztárok bukkannak fel.

 

 

Választásunk a Yes, Prime Minister (Igenis, Miniszterelnök Úr!) című produkcióra esik, mely a BBC történetének egyik legsikeresebb televíziós vígjátéksorozatának a feldolgozása.

 

A darabot az eredeti szerzőpáros aktualizálta és írta át színpadra.

 

 

A színházunk a 380 személyes Trafalgar Studios, amely London színházi ütőerében, a West Enden található, a Trafalgar tér szomszédságában.

 

A jegyeket néhány héttel a kiutazásunk előtt interneten vásároljuk. A legolcsóbbat választjuk, ami az utolsó előtti sorba szól, de még így is 26,50 angol font (kb. 9500 ezer forint) darabja; a komolyabb helyeket 75 fontért (kb. 27 ezer forint) vesztegetik.

 

A pénzt bankkártyáról utaljuk át, a jegyeket az előadás délelőttjén vesszük át a helyszínen. Flottul megy minden, a pénzt igyekszünk nem átszámolni a kemény magyar valutára. De persze nem tudjuk megállni.

 

 

 

A színház alaposan különbözik a magyar társaitól. Nemcsak abban, hogy szerényen megbúvik a szomszédos épületek között, hanem a körítésben is.

 

Minden négyzetcentit kihasználnak, a bejárat egy nagyobb szobányi helyiségbe vezet, ami előcsarnok, jegypénztár, büfé, bár és bolt is egyben. Innen szűk és meredek lépcsők vezetnek fel a nézőtérre. Nagyjából ennyi az infrastruktúra, illetve a nézőtér szélén még árulnak édességet az ültetők.

 

Előzetes várakozásainkkal ellentétben a helyünk nem annyira rossz, köszönhetően a szakadékként lejtő nézőtérnek jól látunk és jól hallunk mindent.

 

Gyakorlatilag telt ház van, előttünk egy sor viszont teljesen üres. Nem értjük miért, aztán kiderül: ide tudnak ömlesztve beosonni az egyik jelenetváltás sötétjében a későn érkezők, hogy végleges helyüket majd a szünetben tudják megkeresni.

 

A szünetben az előtérben kinyit a büfé, ahol egy pohár pezsgőhöz már potom 10 fontért (3600 forint) hozzá lehet jutni. Velünk ellentétben az angolok veszik is, hogy jó londoni szokás szerint az épület előtti járdán állva kortyolgassák el.

 

A közönség hétköznapi ruhát visel, rövidnadrág már nem fér bele a „dress code”-ba, de farmer és egy szolidabb póló már igen.

 

A darab végén egyszeri, rövid vastaps és meghajlás van, aztán megy mindenki a maga útára.

 

Az egész hangulata valahol a magyar színház és mozi között van.

 

 

Kétségkívül nagyon profi és szórakoztató az előadás, a díszletek és a technika decens, de semmi több, összességében ilyent össze tud rakni egy jobb budapesti színház, sőt ha összekapja magát, még a szombathelyi is.

 

Ami különbözik, az a szókimondás.

 

Az eredetileg könnyed tévésorozat színpadon csípős, mi több, politikailag élvezetesen inkorrekt.

 

A darabot a bejáratnál úgy reklámozzák, hogy kabaré tekintetében komoly versenytársat kapott a néhány száz méterrel odébb levő kormányzati negyed.

 

De mindenki más is megkapja a magáét.

 

A szereplők nem tudják elképzelni, hogy a görögöknek van pénze ajándékra, az amerikaiak barátian azt javasolják a briteknek, hogy egyszerűen lőjenek le egy kellemetlenkedő külügyminisztert, a Vatikán meg úgy van megemlítve, mint az az ország, ahol a gyerekek legkorábban elkezdik a szexuális életet.

 

A BBC független, de azért az igazgató elgondolkodik, amikor a kormányfő megpendíti a szervezet megnyirbálását és az igazgatói fizetés csökkentését.

 

Szóval nálunk nehéz lenne elképzelni egy ilyen belvárosi darabot.

 

 

 

Elmondjuk a darab sztoriját, mert szerintünk szórakoztató és tanulságos. Aki úgy gondolja, hogy megnézi majd Londonban, az semmiképpen ne görgessen tovább.

 

 

Londonban nagyszabású konferenciát tart az éppen brit elnökség alatt levő Európai Unió. A miniszterelnök bajban van, válság van a földrészen, valamit villantani kellene, még akkor is, ha az angoloknak szemmel láthatóan nem szívügye a kontinens, nem is beszélve az euróról, melytől félnek, mint az ördögtől.

 

Ilyen körülmények között érkezik az egykori orosz tagköztársaság, mai olajköztársaság Kumranisztán ajánlata, akik kihúznák a bajból a kontinenst, cserében támogatni kellene egy Oroszországot megkerülő olajvezeték építését és garantálni, hogy 10 évig onnan veszi Európa az olajat.

 

A kormányfő kicsit meglepődik, amikor meglátja, hogy a tervezett vezeték akkurátusan és szürreálisan átkanyarog minden EU-ország fővárosán, de mikor meghallja, hogy törleszteni csak a következő ciklusban kell, rögtön megtetszik neki az ötlet.

 

Csakhogy Kumranisztán nagykövetének van egy kérése: az éjszakát egyszerre három nővel szeretné eltölteni: egy fehérrel, egy feketével és egy ázsiaival.

 

A miniszterelnök hamar lesöpri a titkárának erkölcsi aggályait (nem a canterbury érsek szemével kell nézni a szituációt), viszont a feladat gyakorlati megvalósítása, a három prostituált konferenciára szállítása – még a királynő helikopterével is - nagyon zűrös, hiszen igencsak nehéz kimagyarázni, ha kiderül.

 

A politikusi és a hivatali vezetők egyre sikamlósabb erkölcsi lejtőkre jutnak az ötleteléseikkel, miközben az idő vészesen halad, Európát pedig meg kell menteni.

 

Amikor már minden veszni látszik, valakinek eszébe jut a „megoldás”: adóemelés a globális felmelegedés jegyében.

 

Ez az alibi kellően absztrakt, távoli és ellenőrizhetetlen. Nehezen megkérdőjelezhető, a pénz ellenben most folyik be, be lehet tömni a költségvetési lyukakat, a kiadások viszont a bizonytalan távolban lennének esedékesek.

 

Mindenki boldogan rábólint, a nemes ügy mellé azonnal sikerül megnyerni Bono és Angelina Jolie támogatását is, így a közvéleménnyel sem lesz baj.

 

Happy end, mondhatni.